A hőerőmű főnixként újjáéledt Lőrinciben: 75 éve termel áramot

Szőllősi Győző egykori lokálpatrióta (ma már a város másik részén, Selypen él) hosszú ideje gyűjti, őrzi és dolgozza fel az írásos és fotódokumentumokat a Lőrinciben épült egykori Mátravidéki Hőerőműről, annak a második világháborút követő történetéről. 

– Még 2015-ben és 2016-ban tizenhárom hónapon keresztül a Lőrinci Hírei című lokálpatrióta újságban cikksorozatban ismertettem a Mátravidéki Hőerőmű és környezete kulturális, valamint sportéletének rövid történetét – írja bevezetőjében Szőllősi Győző, aki 1964-ben kezdte tevékenységét a hajdani hőerőműben. Szakmai pályafutása a lignitfűtés hőskorában kezdődött, s évtizedeken át tartott, javarészt vezetői munkakörökben. Nemsokára éppen 75 esztendeje lesz, hogy 1949. július 15-én 15 óra 8 perckor begyújtották az elkészült kazánt a Mátravidéki Hőerőmű és a Bányaépítészeti Rt. lőrinci egységében, majd július 25-én az erőművet rákapcsolták az országos villamosenergia hálózatra. E cikkel méltóképpen emlékezünk meg az erőmű történetéről.

A hőerőmű önálló magyar alkotás

A korabeli ipari miniszter dr. Varga József a kormány E-41/1939. sz. határozata alapján rendelte el 1940-ben az erőmű tervezését és kivitelezési munkájának megkezdését. Az ország akkori legnagyobb erőművének építésére több település is kínálkozott, a kormány végül Lőrinci mellett döntött. Döntő érv volt a közeli lignitbánya, az itt folyó Zagyva és Budapest közelsége. A településé határában lévő Pernyepuszta – mai nevén Petőfibánya – melletti lignitbánya bővítése is része volt a nagy állami beruházásnak.

A munkálatok 1940 tavaszán kezdődtek el. A fővállalkozó a versenytárgyaláson győztes Ganz és Tsa lett. 1941. májusában hozzáfogtak a 110 KV-os távvezeték kiépítésének is. 1941 szeptemberében a többségi tulajdonú, már említett Bányaépítészeti Rt. megszűnt, s a vagyont a Magyar Kincstár vette át. Ekkor az erőmű készültségi foka 46 százalékos volt.

A második világháború alatt is zajlott az építkezés. A háború nem okozott kárt az erőműben, de a világégést követően a oroszok leszerelték a berendezést, s jóvátételként vagonok százaival az akkori Szovjetunióba szállították. A bontás másfél évig tartott. Majd 1946 nyarán egy kormányintézkedés hatására újból megalakult a Mátravidéki Erőmű és Bányaépítési Rt. A munkálatokhoz a Ganz és Tsa, a Láng Gépgyár és a Röck (később Április 4.) Gépgyár csatlakozott.

Az erőmű fokozatosan fejlődött, és 1953. márciusában az utolsó turbina, júliusában pedig az utolsó kazánt is üzembe helyezték. Ekkor érte el az erőmű a tervezett 128 MW villamos teljesítményt. Az erőmű villamosenergia-termelésének fejlesztése 1955-ig emelkedő tendenciájú, ezt követően 1965-ig kisebb ingadozással állandó, majd csökkenő jellegű volt. A Mátravidéki Erőmű 1965-ig alaperőműként működött, majd csúcserőműként volt rá szükség.

A lignitbányászat megszűnése után

A petőfibányai lignitbányászás 1973-ben szűnt meg, emiatt a nyolc kazánból négy pakuratüzelésre állt át, és az eredeti 128 megawatt helyett már csak 90 MW-os lett az erőmű. A pakuratakarékosság érdekében tovább csökkent a kihasználása, 1976-ban már csak 75 MW villamos teljesítményre volt képes, 1978-tól pedig a nyári hónapokban minimálisra csökkent, illetve sokszor szünetelt a villamos energia termelés. A dolgozói létszám a kezdeti 1600 főről 1980 végére 320 főre csökkent, majd 1981 január 1-jétől végleg megszűnt a lőrinci erőműben a villamosenergia termelés. Minden berendezést leselejteztek. Ezt követően csak a 120 kV-os távvezeték, illetve a 22 kV-os villamos alállomás működtek, amelyek az ÉMÁSZ Rt. tulajdonába kerültek.

Az 1980-as évektől bekövetkezett gazdasági és politikai változások, így a rendszerváltozás hatásai azt eredményezték, hogy a magyarországi villamosenergia termelés egykori fellegvárában 1995-re minden energiaátalakítással összefüggő tevékenység megszűnt.

A villamosenergia rendszervizsgálatok 1995-ben kimutatták, hogy néhány év elteltével olyan erőműi teljesítményre lesz igény, amelynek legjobban a nyílt ciklusú gázturbina felel meg. Az országosan elvégzett telephely vizsgálatok alapján 1998-ban megépült a litéri és a sajószögedi gázturbinás erőmű. Szükség volt egy, a villamosenergia-rendszerben bekövetkező üzemzavar okozta váratlan összeomlás utáni, újraindítást biztosító fekete indítási* (black start) feladatra egy külön erőműre. (A fekete indítást az üzembe helyezést követően kipróbálták a visontai Mátrai Erőmű Zrt. egyik blokkjának indításánál. Az újra indulás sikeres volt. Ezt személyesen is tapasztaltam, mert akkor irodavezetőként a visontai erőműben dolgoztam - Szőllősi Győző megjegyzése.)

A gazdasági és műszaki elemzések szerint legkedvezőbbnek a lőrinci erőműtelep bizonyult. Az újraindítást biztosító kis generátor dízel meghajtású. A lőrinci gázturbinás erőmű gázturbina olajjal üzemel, névleges teljesítménye 170 MW. Az üzemi próbák 1999. év végén kezdődtek, s 2000 nyarán helyezték üzembe a gázturbinát.

- Egy tévhitet kell eloszlatnom, mert még ma is sokan azt hiszik, hogy a lőrinci erőmű gázzal működik. A hagyományos erőműben gőzturbinát használnak, amelyet nagy nyomású gőz hajt meg, míg a gázturbinánál a működést nagy nyomású, forró levegővel biztosítják. A forró levegőt bármilyen fűtőanyaggal el lehet érni. Lőrinciben ehhez gázturbina olajat használnak fel.

Jelen írásomhoz felhasználtam a Ferenczi és Ferenczi Bt. anyagát, a tárcaközi bizottságban és a gázturbinás erőmű előkészítésével, lakossági tájékoztatásával foglalkozó PR bizottságban elhangzottakat is (mind a két bizottságnak tagja voltam). A cikket korábbi mondásommal fejezem be: „A lőrinci erőmű, mint a főnixmadár, saját poraiból éledt újjá” - fogalmaz a szakember.