Kék hírek, bulvár

2016.01.08. 18:09

A nagy hegyekben tekernek bringásaink

Tavaly júniusban indult Földet megkerülő kerékpáros útjára az egri Szabó Ádám „Szalag” és társa, Illés Adorján. Ők ketten azóta egy blogot is vezetnek, amit – mikor internethez jutnak – frissítenek is élményeikkel. Jelenleg Indiában tartózkodnak, ahová izgalmas út vezetett. Lapunkban most Ádám legutóbbi, erről szóló bejegyzésének részletét olvashatják.

Szomszéd Eszter

Már jócskán elhagytuk Khorogot és az angol csajokat, de a növényzetet is, amikor egy nappal a második hágónk előtt megremegett alattunk a föld. Jelondyban voltunk ekkor és a helyi gyerekeknek segítettünk vizet hozni a közeli forrástól. Ahogy leraktuk a teli vödröket és a bicajom mellett álltam, a kormányt kézbe véve, egyszer csak azt éreztem, hogy el akar húzni kétkerekű barátom. Nem is értettem mi történik hirtelen, olyan furcsa érzés volt. Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire felfogtuk, hogy mi is van valójában, de ezalatt mindenkinek zavarodottság tükröződött a szemében. Földrengés! Nem tartott sokáig és egy közeli keskeny kőkerítésen kívül nem esett semmi áldozatul ennek a különös eseménynek, de sajnos tőlünk kb. 200 kilométerre, Afganisztánban sokan életüket vesztették.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Adorján egy tákolt hídon, valahol a Pamírban.
[/caption]

Ezt követően egy újabb nagyon nehéz napnak néztünk elébe, mert elértük a második hágót, amivel 4 ezer méter felé jutottunk és egyben megérkeztünk a fennsíkra. Embert próbáló volt feltekerni a csúcshoz vezető utolsó 7 kilométeren miután a fagyos reggelen magunk mögött hagytuk a menedékházat némi müzlivel és szárított gyümölccsel a gyomrunkban. Minden fehérlett a hótól körülöttünk, az úton pedig jégborda a Kínába tartó, vagy épp'' onnan jövő kósza kamionok hóláncától. Majd két óra kellett, hogy felérjünk 4300 méterre, a gyakori megállások miatt, amit megkövetelt a ritka levegő és a csúszós út. A csúcs nem, viszont a hamarosan elénk táruló vidék meglehetősen szépre sikerült az isteni műhelyben. (...)

Másnap reggel, pár kilométer után érkeztünk meg a tóhoz. Óz, a csodák csodája talán mindenkinek ismerős és el is tudja képzelni, milyen is lehet a Dorothyt körülvevő mesés környezet. Úgy gondolom, ez áll legközelebb ahhoz a képhez, amit mi láttunk magunk előtt. Olyan nyugalom és béke vett körül, hogy talán ettől nincs is tovább földi léptékben. Ilyenkor szeretnék csak úgy ott maradni, mert minden jelen van ahhoz, hogy semmit ne akarjunk többé. Haza érkeztem távol az otthonomtól. Nincs gondolat, ami elválaszt attól, amik mi mind vagyunk, a Nap gyermekei.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Az első háromezer méter fölötti hágójuk
[/caption]

Ám a váz, amit magunkon hordunk éhes lesz és fázni kezd, főleg ha ezen a környéken kóborol, ugyanis itt hamar lemegy a nap és onnantól dermesztő hideg köszönt ránk. Ezért sajnos nem tudtunk sokáig időzni itt, tovább kellett mennünk. Már Dusanbéban elmentettünk a koordinátáit, egy hegyekkel körülvett meleg vízű forrásnak a semmi közepén. Eltartott még vagy két órát, mire megtaláltuk az apró „strandot”. Mélyen alattunk láttuk meg a folyó mellett álló kunyhót, ami falai közül gőz szállt fel. Nem volt kérdés, hogy itt maradunk estére, hiába, hogy komoly fagyra számítottunk. Rögtön nekiláttunk a tábornak és mire a folyó túloldalán bóklászó juhok, jakkok és szamárháton ülő őrzőjük hazaindultak kész is lettünk a világbajnok bázissal. Naplementéig még volt 3 óránk, amit nyakig merülve a meleg vízben töltöttünk, és közben teát főztünk. (...)

Innen holdbéli tájon folytattuk a bringázást és már megint kezdett vége lenni egy napnak, mire visszaértünk a híres M41-es aszfalt útra. A hasam még mindig nem volt rendben teljesen, de azért jól haladtunk a fennsíkon. Aztán mégis eljött az idő, hogy segítséghez folyamodjak, mert végleg eluralkodott rajtam a betegség és nemcsak testileg csökkentem tartalék lángra, mentálisan is az őrület határára sodort ez az állapot. A tetőpont akkor következett be, amikor esélyem sem volt megszabadulni a ruhámtól, úgy nyert a coli… Ordítottam, a vizes palackomat vagdostam a földhöz, annyira kihozott a sodromból a másodpercek alatt rám törő kín, miközben 4000 méteren kellett tekerni úgy, hogy nem maradt meg bennem még az a nyomorult jakk-vajas kenyér sem. Könyörögtem, hogy elviselhessem a helyzetet és, hogy véget érjen a lehangoltságom.  Hasonlót a türkmén sivatagban éreztem, amikor belekerültem a kellemetlen gondolatok zavart keltő spiráljába. Mire elértük a legközelebbi falut újból nyertem és megszűnt a fejemben lévő káosz. (...)

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Ekkora hegyekről szól ez a fejezet
[/caption]

Reggel, mikor kiléptem a házból nem örültem annyira a friss hónak, ami az éjjel esett. Nem örülök a hónak? Én? Ugye milyen érdekes, hogy minden csak nézőpont kérdése? Ezen kapva magam újra bizonyosságot nyert, hogy az elménk szeretne irányítani, egy fantom ügyességével az „ismeretlenbe” burkolózva. Érzéseket generál miközben áthárítja a felelősséget a körülményekre. Úgyhogy elhatároztam, hogyha eddig mindig örültem a hónak, akkor most is fogok. Nem érdekel, hogy otthon maradt a snowboardom és felfelé kell tekerni, nem lefelé veretni, jól fogom magam érezni. Még rajzoltam egy antibiotikumos neon-sárga ábrát a hóba és nekivágtam a hátra lévő 3 kilométernek 200 méter szinttel. A két angol csaj is velünk támadott, ami legalább azért volt jó, mert így semmilyen nyápickodásnak nem lehetett helye. Hisz ők is ott voltak, sőt „ugyanúgy”  felfelé tolták a bringáikat mint mi. Le a kalappal előttük.
Itt már tényleg nagy spórolás megy a levegővel, nem úgy a meredek emelkedővel. Nehéz volt és lassú, de aztán csak nem volt tovább felfelé, elértük a Fehér Ló hágót. Sosem voltam még ilyen magasan, hát meg kellett ünnepelni valahogy ezt a ritka alkalmat és egy fotóval megörökíteni az utókornak. (...)

Murghab jelentette számunkra a Pamír végét ugyanis innen egy terepjáróval mentünk Oshig, ami másnap reggel vett fel minket. A csajoktól is elbúcsúztunk, hisz'' volt kínai vízumuk, ezért ők egyenesen oda mentek. Sofőrünk jól vezetett és hamar elértük a kirgiz, tadzsik határátkelőt. A határőrök az útleveleink tanulmányozása után behívtak a bódéjukba, ami sok jót nem sejtetett. Egyedül mentem be, nem tudva, hogy milyen beszélgetés fogja kezdetét venni.

– Zdrasztvujtye.
– Zdraszti.
– Honnan valók?
– Magyarországról. Jó kis hely, járt már ott?
– Nem, viszont maga most itt jár és meghaladta a 30 napot, amit regisztráció nélkül lehet az országban tölteni.
– Regisztrációó??? És ezt nekem honnan kellett volna tudni? Senki nem mondta, pedig legalább ötször állítottak meg a rendőrök különböző állomásokon. Legutóbb négy napja.
– Harminchárom napja vannak Tadzsikisztánban, ráadásul magának a belépési papírja sincs meg. A társának meg olyan a dokumentuma, mint amit egy aligátor szájából húztak ki. Ez így elég nagy gond tudja?
– Hát most már tudom. Eddig megvoltam e tudás nélkül is, de mit tegyünk, ha maga mondja.
– Így nem engedhetem át a határon, és büntetést kellene fizetniük. Nem tudom, mit csináljak magukkal.
– Nézze, uram, higgye el nem tudtuk, hogy regisztrálni kell, a papírom meg útközben elveszett. Nem akkora nagy baj ez, hisz a vízumunk még 10 napig érvényes. Biztos van valami megoldás.
– Hát nem is tudom.
– Maga tadzsik vagy kirgiz?
– Tadzsik, miért?
– Látja azt a dzsippet kint? Két idős tadzsik asszony utazik benne és az egyik ura, a sofőr. Felvettek minket, hogy Oshba vigyenek. Most ránk várnak.
– Látom. És?
– Hát, ha meg akar büntetni, akkor tegye, de döntse el végre. Ha nem mehetünk tovább, akkor legalább pakolhassunk ki a kocsiból, hogy a többiek mehessenek. Ők tesznek szívességet nekünk és most ránk kell várniuk. Ez így nagyon kellemetlen. Valami történjen! – mondtam.
A határőr, aki egyébként tisztelettel beszélt velem végig és fürkésző fekete szeme folyamatosan az enyémbe kutakodott egyre enyhülni látszott és végül kiadta társának a parancsot, hogy pecsételjen az útlevelünkbe.
– Na ugye, nem akkora dolog ez látja. Rendes ember maga, tudtam én. Örülök, hogy még vannak ilyen tisztviselők, akik nem élnek vissza a hatalmukkal.
– Jól van, jól van, most menjenek.

Azzal megköszöntem a rugalmasságát és sarkon fordultam egyenesen ki az bódé ajtaján. Beszálltam a terepjáróba és már indultunk is a felhúzott sorompó alatt. (...) Osh Kirgizisztán második legnagyobb városa. Furcsa volt a 3 heti békés hegyi túránk után újra civilizált környezetben lenni. (...) Úgy elszoktam az emberektől, hogy eszembe se jutott az óvatosság. Fél percet voltam az épületben, amikor leesett, hogy nincs kint senki a táskákkal. Gyorsan kirohantam, mert éreztem, hogy valami nincs rendben. És jól éreztem. A legfontosabb táskám, az „iroda” eltűnt. Körbenéztem és bár hihetetlennek tűnt, felfogtam mi is történt. A lehető legtökéletesebb hely volt a nyomtalan eltűnéshez egy kis fekete kormánytáskával. Benne két fényképező, egy kamera, a telefonom, a naplóm, de ami a legfontosabb, az útlevelem értékes, nehezen beszerezhető vízumokkal. Érdekes élmény volt, mert kétségbeesésemet egy másik, külső szemlélőként is átéltem, és míg egyik felem értetlenül állt a dolog előtt, a másik biztosan tudta, hogy semmi, de semmi baj sincsen. (...)

Hamarosan 4 óra volt már, úgyhogy vissza indultam a rendőrségre. Az úton egy képet láttam többször bevillanni, ahogy ott van az asztalon a táska, amikor belépek az őrsre. Bringám csonkán gurult be az udvarra. Majd pár pillanat múlva már nyitottam is az ajtót és a szobába léptem, ahol egy megtermett rendőr állt. Kezet fogtunk, és amíg egymás szemébe néztünk arcán egyre kivehetőbben jelent meg valami mosoly féle. Elengedte a kezem, félre állt és határozottan elvigyorodott. Fejemet róla elfordítva megláttam a táskámat, amint az asztalon pihen, pontosan úgy, ahogy azt a képzeletembe villant képeken láttam nem régen. Mindent megértettem egy pillanat alatt, az embereket, a világot, az univerzumot. Majd csodálattól könnyes szemmel megöleltem a rendőrt, aki csak annyit mondott, hogy boldog születésnapot.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!