„Úton vagyunk haza, miközben a világ az otthonunk”

A hosszú nyakak birodalma

Lassan másfél éve indult el világkerülő útjára az egri Szabó Ádám Szalag és Illés Adorján. Bár gyakran találkoznak nehézségekkel és kihívásokkal, lelkesedésük és kitartásuk olykor kicsit meginog, de még mindig töretlen. Kalandjaikról blogjukban számolnak be, Ádám legutóbbi bejegyzésének részletét most nálunk is olvashatják.

MANDALAY

Ahogy Adi szülinapján ott ültünk a kis indiai vendéglő asztalánál és ettük a zöldség curryt, meleg parotával, a folytatáson gondolkoztam. Még jó lenne ma a lehető legközelebb jutni Mandalayhoz. Nem voltunk túl bőbeszédűek egymáshoz, szépen apránként, vigyázva pöfékeltünk a békepipából, amire épp'' csak két napja tettünk új parazsat és még nem tudott visszahevülni üzemi hőfokra. Mikor elfogyott a tányérról a finom étel már álltunk is fel az asztaltól és mentünk az út szélén elegánsan várakozó paripáinkhoz. Ez volt ismét a pillanat, amikor újra búcsút intettünk egymásnak, pedig alig pár másodperce ez még csak fel sem merült egyikünkben sem. (...)

Ebben a híres városban, amiről Robbie Williams, vagy Frank Sinatra is énekelt már, számomra négy különleges dolog van. A királyi palota, a világ legnagyobb könyve, a Mandalay hill, és a 1,2 kilométer hosszú U-Bein híd, ami cölöpökre épített fadeszkákból áll, 1850 óta. Ezért, hogy minden beleférjen egy napba, kicsit tempósabban kerekeztem egyik helyről a másikra és igyekeztem azoknál nem elbambulni. Őszintén szólva, a királyi palotától nem volt nehéz hamar elszakítani magamat, mert bár szép volt, mégsem találtam annyira különlegesnek. A helyszín, ahol felépült sokkal érdekesebb, mint maga az épület együttes. A város közepén egy 2x2x2x2 kilométeres, tökéletes négyzet alapú területet választottak el vizes árokkal anno, az ország legfontosabb emberének és családjának, hogy itt legyen az otthonuk. Ez akkora terület, hogy alapból meghatározza az egész város arculatát. Bringával körbe tekerni sokkal jobb élmény volt, mint a kissé japán építészeti stílusra hajazó épületekben kószálni.

Ezt követte a világ legnagyobb könyve, ami 730 márványlapból áll, ez ugye 1460 oldalt jelent. Ezek egyenként 107 centiméter szélesek, 153 centiméter magasak és 13 centiméter vastagok. Minden egyes lap egy „kis” szentélyben van elhelyezve, egy nagy arany sztúpa körül, természetesen Buddha tiszteletére. Na, ez már érdekesebb látnivaló volt az egyszer biztos. Csak körbe járni úgy egy órát vesz igénybe, és akkor még egy betűt se olvastunk belőle. A burmai nyelven, arany tintával írt sorok Dhammákat, azaz Buddha tanításokat tartalmaznak. Jó mi?

A Mandalay hillhez innen csak 3 kilométert kellett tekerni, ám ezt végig nagyon meredek kaptatón, hisz a gigantikus könyv, amit „óriások” lapozgatnak, pontosan a lábánál fekszik. Megérte a 30 perces extra erőfeszítés, mert innen az egész város egyszerre vált láthatóvá.

(...) Adival itt volt megbeszélve a találkozó, amit még napközben fixáltunk le telefonon keresztül. Ám hiába voltam ott jó darabig, mégis elkerültük egymást. Kezdett lemenni a nap és nekem indulnom kellett aznapi utolsó, de legizgalmasabbnak ígérkező helyszínhez, a fahídhoz, hogy még láthassam a horizontot elhagyó Napot, amiből mindig rengeteg erőt tudok meríteni. Ez még 16 kilométerre volt, így begyújtottam a rakétákat és már suhantam is az autók között, a széles úton. Már tényleg csak arra értem oda, ahogy a nagy tűzgömb a Föld ezen fele felett lehunyja a szemét, de az eget körülötte még hagyták kicsit narancssárgán parázslani a fény őrzői. Kásájába öltözött szerzetesek egyre sötétedő sziluettje tűnt ki a hosszasan kígyózó hídon, ahogy szokásos esti sétájukat végezték épp, a kolostor és a híd másik vége között. Béke, béke, és harmadszor is béke. (...)

Nem fogom elhagyni utazótársamat sohasem teljesen, mert végig kell csinálni, amibe belekezdtünk, csak így van értelme. Mivel az utazásunk fő céljának önmagunk megismerését tűztük ki és rájöttem a fent leírtakra, kudarcnak tekinteném, ha végleg különválnánk. És az, aki Istennel van, nem vall kudarcot sohasem, mert nem a maga érdekeit nézi, hanem a kollektív, egyetemes érdeket. Hibáin keresztül fogadtam mesteremmé Adorjánt, amely hibák ellen többé nem harcolok, hanem inkább általuk tanulok és kerülök egyre közelebb a végső igazsághoz. (...)

Látogatás egy másik világban

Még Yangonban tudtuk meg egy kedves turizmussal foglalkozó hölgytől, hogy ebben az országban él egy különös törzs, amiben a nők nyakát bronz, vagy réz gyűrűkkel nyújtják meg, hangsúlyozva a női princípiumot és a szépségüket. Beugrott egy kép még talán egy régi National Geographic magazinból, amiben ezekről a nőkről volt szó. Egyből tudtuk, hogy ide el kell mennünk. Emlékszem az érzésre, amikor gyerekfejjel nézegettem a családi házunk nappalijában, amit mi csak lenti szobának hívtunk, ezeket a magazinokat és milyen távolinak tűnt az a világ, amit a képek adtak vissza ezekről a nőkről. Mintha nem is egy bolygón élnék velük. Most mégis itt vagyok, fizikai közelségben hozzájuk, mert „kitaláltam”, hogy körbebiciklizem a földet és az utam épp'' erre vezetett. Ők a Kayan törzs, a hosszú nyakak birodalma.

Miután elhagytam az utolsó lakott települést is, még két órán át tekertem a dimbes-dombos műúton, amikor elértem az elágazóhoz. Innen az aszfaltot földút váltotta fel. Nagyjából két kilométert haladhattam rajta, amikor a távolban egy a szememnek addig teljesen szokatlan dologra figyeltem fel. Mivel tudtam, hogy közelítek a Kayan birodalom felé, a szívem kissé hevesebb ütemre kezdett. (A jó öreg négynegyed, ami olyan ritka manapság a bulikban). Szóval, ahogy közeledtem, a fák közül kilépett elém egy Kayan nő. Teljes díszben, kosárral a hátán, mert épp'' bogyókat gyűjtögetett az erdőben. Istenemre mondom, ilyen pillanatot a világ legjobb filmrendezői sem tudnak a vászonra varázsolni, legyen hozzá a színész Brad Pitt vagy Julia Roberts. Nem vagyok az a zavarba eső típus, de hirtelen nem tudtam megszólalni. Ez tényleg igaz? Hát nem csak fényképeken léteznek? Pár másodperc kellett, amíg újra a földre szálltam és köszöntem neki, majd útba igazítást kértem. Aztán amikor válaszolt megint kissé elemelkedtem a valóság talajáról, mert a látvány mellett még beszélt is hozzám. Ó te jó ég, hol vagyok? Realitás ide vagy oda, elvarázsolva tekertem tovább, miután elköszöntünk egymástól.

Pár kilométer múlva, már a falujukban gurultam, a területén egy olyan törzsnek, ami csak 4 éve látogatható bárki számára. Rögtön az első háznál meg is álltam, ahol összeismerkedtem Mu Shanttal. (...) Gitározni tanított egy 40 éves kézzel faragott hangszeren, amit az apja ajándékozott neki, mikor még kislány volt, és ebédet főzött nekem a kertjéből szedett zöldségekből. Közben még egy sál szövésével is elkészült, amit a turistáknak árul. (...)

Lorenzo nyomán

Az utolsó burmai éjszakámat a határtól 70 kilométerre töltöttem, egy városban. Még Lorenzo, a baszk legenda ajánlott egy utat, ami neki nagyon tetszett, ezért megfogadtam, hogy ha erre jövök vissza, nem pedig délebbre, mindenképp ezen az úton fogom elhagyni Myanmart, de addig még volt egy teljes éjszakám és nappalom.

Egy helyi bringaboltos srác segített a szállásban és még vacsorázni is meghívott. Később a hostel felé haladva, a szakadó esőben vettem észre Adorjánt, ahogy a tűzoltóság előtt áll bringájával, körbevéve értetlen arcot vágó tűzoltókkal. Hehe, szállást keres gondoltam, könnyítek hát a dolgán. Gyorsan kipattantam a kocsiból és mögé osontam.

– Jöttél? – kérdeztem 10 centire a hipotalamuszától. Mire ő megfordult és óriás vigyorral a fejünkön megöleltük egymást.

Megint így találkoztunk, mint már annyiszor előtte, csak úgy a semmiből növünk ki egymás elé. És mint mindig, most is a legjobbkor, hiszen az utolsó napunkat együtt tekerhetjük végig, a Lorenzo ajánlotta hegyi úton. Tökéletes búcsú a 28 nap alatt szívemhez nőtt országtól. A vendéglátóm nagylelkűsége Adira is kihatott, így az ingyen hostelben hajnalig sztoriztunk, kivel mi történt az elmúlt két hétben. Másnap pedig újra egy csapatként tettük meg a hátralévő távot, át a hegyen, felhőkkel takarózó fák között.

(...) Úton vagyunk haza, miközben a világ az otthonunk. Hiányzik a családunk, a barátaink, de nem is olyan sokára újra találkozunk. Nélkületek is veletek vagyunk, élünk és tapasztalunk, ha pedig eljön az idő, tovább utazunk.