Betegségének lelki fázisait mutatja be a festményein

Tar Attila kiállítása nyílt meg a közelmúltban az Arkt Művészeti Ellátóban A1_AT elnevezéssel. A tárlat címe az alfa-1-antitripszin rövidítése, amely egy májban termelődő, az agy-gerincvelői folyadékban, a tüdőben, illetve a vérben megtalálható fehérje. Attilának fiatal kora ellenére az A1_AT hiányából adódó gyógyíthatatlan tüdőbetegséggel kell megküzdenie. Ennek a rögös, sokszor nehéz útjába, a feldolgozás folyamatába ad betekintést a kiállítás festmények és videó installációk segítségével.

– Gimnazistaként beilleszkedési problémáim voltak és nem tudtam alkalmazkodni a rendszerhez, ami manapság is előfordul – mesélte Attila. – Lehet, hogy ez összeköthető a művészeti mentalitásommal.

Attila a gimnázium után céltalannak érezte magát, ezért a rossz eredményekkel zárt érettségi után beiratkozott egy grafikusi képzésre hogy megfeleljen annak a társadalmi normának, ami körülvette.

– Debrecenben céltalanul és ambíció nélkül telt el három év – emlékezett. – Édesapám nyomást gyakorolt rám, hogy kezdeni kellene valamit az életemmel. Ez egyfajta állóháborút eredményezett a családban. Egy idő után elkezdett érlelődni bennem egy hang, ami azt hajtogatta: haszontalan vagyok. Majd jött egyfajta reveláció, hogy többre vagyok hivatott. Elkezdtem ismerkedni a tetoválással, gondolván, ez lesz az én utam. Ekkor kezdtek kialakulni bennem olyan személyiségjegyek, amik máig meghatároznak. Sokat megtudtam ezalatt az idő alatt saját magamról. Ekkor még a képzőművészet kifejezést sem ismertem, de magamhoz képest, ha nem is voltak jó munkáim, fejlődtem.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Tar Attila Fotó: Márkus Attila
[/caption]

Később festészeten folytatta tanulmányait, mert nem szerette volna, ha az édesapja azt gondolná róla: notórius munkakerülő.

– Céltudattal, új mentalitással ismét részt akartam venni az oktatásban. A festő tanáraim mind magasan kvalifikált emberek voltak, példaképként tekintettem rájuk – elevenítette fel azokat az időket. – Ekkor kezdtem el értékelni a művészeteket és jöttem rá, hogy a képzőművészet gyakorlása, a tanulmányrajzok és a kreatív gondolkodás sokkal többet adnak nekem, mint a tetoválás. Az a meditatív érzés, ami az embert átjárja alkotás közben, közelebb állt hozzám, mint a tetoválás, ahol kommunikálni kell az emberekkel. A festő szakon olyan értékes kapcsolatokat és alapozó tudást szereztem, hogy felvételiztem az egri egyetemre, ahol tanárképzésen vagyok harmadik évfolyamos.

Attila érdeklődésünkre elárulta: négy éve diagnosztizálták nála a visszafordíthatatlan tüdőbetegséget.

– Nagyon rossz passzba kerültem, amikor hazajöttem a vizsgálatokról, ahol senki nem mondott semmit a betegségről. Megkaptam a papírjaimat és felírták a gyógyszereimet. Pedig mindenkit, aki ilyen és ennél súlyosabb betegségben szenved, tájékoztatni kellene, hogy nagy valószínűséggel pszichiátriai segítségre is fog szorulni. Mindent elolvastam a betegségről és a lehetséges „gyógymódokról”. A mai orvostudomány segítségével már jól együtt lehet élni ezzel a betegséggel, aminek a lelki fázisait szerettem volna bemutatni a tárlatban. A kiállítás e gondolkodásnak már a sokadik lenyomata, ami kiforrottabb, mint a többi. Arra törekedtem, hogy újragondoljam, átértelmezzem azt a témát, amellyel már évek óta foglalkozok, hogy egyszer lezárhassam magamban, és ezt az egyedi magánmitológiát, amit terápiás céllal alakítottam ki, befejezettnek tudjam. Ebből született meg a tárlat, amely darabjai reprezentálják azokat az érzéseket, gondolatokat, frusztrációkat, amiket átélek.

Attilától afelől is érdeklődtünk, hogy a betegség mennyiben változtatta meg az életét.

– A legtöbb velem egykorú fiatal azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyekkel egy huszonévesnek foglalkoznia kell. Nekem olyannal kell törődnöm, amellyel normál esetben nem kellene. Dühös vagyok, mert olyan életet kell élnem és olyan még nagyobb nehézségekkel kell majd megküzdenem, amiktől félek. Az egyik képem például e düh és rettegés kapcsolatáról szól. Mindig próbálom elfelejteni a betegségemet, de a sok gyógyszer, amit szednem kell, ezt nem engedi.

Elárulta: kezdetben nem akarta belátni, hogy baj van, de nem volt más választása. Ezért is szerette volna kiadni magából érzéseit.

– Volt bennem egyfajta küldetéstudat, hogy a képeim hitelesen képviseljék azt a gondolatiságot és tükrözzék azt a magánmitológiát, amit létrehoztam. Nagyon jó volt Eger városában kiállítani és még jobb érzés, hogy pozitívak a visszajelzések, érdekli az embereket az, amit képviselek.