Közélet

2016.12.22. 14:38

Az angyalok titka

Már csak három nap és itt a karácsony! – sóhajtozott nagymamám a kis konyha sparheltje előtt. Jó meleg volt a parányi helyiségben, mert a sütéshez alaposan megrakta a tüzet.

Ságiné Szűcs Klára

A levegőben mákos és diós bejgli illata szállt, miden békés és meghitt volt, de a nagyi csak aggódott tovább.

– Rosszak voltatok! Panaszkodott a Mikulás, hogy nem fogadtatok szót, amikor itt járt. Nemrég találkoztam vele, mert még mindig sok dolga van, már a karácsonyi angyalokkal tárgyal arról, kinek mit ajándékozzanak.
– Mi nem voltunk rosszak – piszegtük a testvéremmel – csak féltünk a Mikulástól. Nem olyan volt, mint amilyen az óvodába látogatott. Az szép piros ruhában, hosszú fehér szakállal és kucsmában jött. Kedves volt és mindenkit bátorított.  Aki itt járt, az csúnya volt és félelmetes.
– A gyerekek nem félnek a Mikulástól, csak ha engedetlenek – replikázott mama.

– Lánc volt a derekán, meg szőrös volt a bundája, csörgette a láncot és kiabált, hogy imádkozzunk. Mama, mi úgy megijedtünk, hogy mindent elfelejtettünk, ezért nem szólaltunk meg – hebegtük. Még ajándékot sem adott. Tata zavarta el, mert már nagyon sírtunk. A félős, síró gyerek az rossz? – kérdeztük reménykedve.

– Na jó, majd megbeszélem az angyalkákkal, hogy nyugodtan szóljanak a Jézuskának, mert itt  jó, nagyon jó kisgyerekek laknak – enyhült meg, s már fordult is a munkája felé.

Kicsit reménykedve felkucorodtunk a sarokban álló dikóra, összebújtunk és sutyorogtunk. A fiú ikertestvéremmel megbeszéltük, hogy innentől kezdve mindenben szót fogadunk, egészen karácsonyig nem csinálunk semmi rosszat. Igaz, nem teljesen tudtuk, hogyan kell jónak lenni, mivel nyerhetnénk vissza a Mikulás és az angyalok bizalmát, de nagyon igyekeztünk. Segítettünk fát hordani, sepregettük a havat, úgy, hogy nem dobáltuk egymást vizesre, levertük a hócipőnket, megetettük a kutyát, nem kergettük a macskát, szó nélkül összepakoltuk a játékainkat. Nagyon nehéz volt kibírni, de még a finom, illatos süteményekből sem csórtunk, s azonnal ágyba bújtunk, amikor a felnőttek azt parancsolták. Hat éves fejünkkel úgy gondoltuk, hogy ezek után csak eljön hozzánk is a Jézuska. Esténként a meleg dunyha alatt még imádkoztunk is. Mama és anya gyakran kacsingatott felénk, folyton ellenőrizve, hogy mit csinálunk. A nagyobb unokatestvérek, akik már minden titkát tudták a Jézuskának, angyaloknak, Mikulásnak, sokszor ránk szóltak, ha összekaptunk egy-egy játékon, vagy kártyázás közben, hogy „na-na, ezt nem szabad, különben szólok a…” s ennyi elég volt, már hagytuk is abba a civakodást.

Karácsony reggelén aztán sugárzó szemmel odaálltunk anya és mama elé, s megkérdeztük, hogy ugye mi jók voltunk, s eljön a Jézuska. Nem kaptunk pontos választ, csak kitárták a kezüket. Azt mondták, hogy a Jézuska és az angyalai mindent látnak, így majd ők döntenek. Ha eljön, biztosan küld jelet.

Aztán valahogyan csak este lett. Szépen, csinosan tisztán ücsörögtünk a konyhácskában, s vártunk. Egyszer csak észrevettük, hogy a nagyobb gyerekek, anya és mama is eltűnt, mindenki kiment valamilyen kifogással a konyhából, csak mi ketten és tata maradtunk ott. A kis ablakon át láttuk, hogy odakint már korom sötét van, csak a csillogó hó foltjai derengtek itt-ott. Az udvaron nem világított semmi, nem volt még akkor divat fényfüzérekkel díszíteni a házat, és a fákat. Izgatottan leskelődtünk, hallgatóztunk, vártunk valami jelre, valamiféle csodára.

Pár pillanat múlva fényesség támadt odakint, és egy szép fehér, ezüstös valami repült a ház felé. Néhány másodpercig körözött, szállt ide-oda, egészen közel jött az ablakhoz, majd a villanás az udvarról nyíló szoba felé fordult.  Nagyot kiáltottunk, még tata is elkurjantotta magát.
– Mi volt ez? – kérdeztük meglepődve.

– Eljöttek az angyalkák, mondta tata, majd megsimogatta a fejünket.
Még fel sem eszméltünk, mikor megérkezett anya, s szólt, hogy ideje lefeküdni. Szomorúan indultunk a szobába. Kinyitottuk az ajtót, majd meglepődve láttuk, hogy mindenki bent van, s kedvesen mosolyog. Azonnal észrevettük az asztalon álló szépséges karácsonyfát, telis-teli cukrokkal, díszekkel, aranyszálakkal, s alatta ott sorakoztak az ajándékok is.
Megjött a Jézuska! – örvendeztünk, – s már bontottuk is a csomagokat. Kaptunk ruhákat, társasjátékokat, hajtogatható könyvecskéket. Mindenki vidám volt. Nagyon örültünk, boldogan öleltük anyát és nagymamát.

Csak hosszú-hosszú évek múlva, amikor nagymamánk elmesélte, tudtuk meg, mi volt az a fényesség, hogyan repült oda az angyalka, mert akkor teljesen úgy láttuk, úgy éreztük, hogy az valami megmagyarázhatatlan földön kívüli jelenség. Mama elárulta, hogy egyik unokatestvérünk elemlámpával megvilágított egy seprűre tekert fehér lepedőt, s azt reptette ide-oda, fel-alá ügyesen az udvar sötétjében. Ez volt hát a rejtélyesnek, varázslatosnak, csodálatosnak, kicsit talán félelmetesnek is tűnő titok, az angyalok titka, gyermekkorunk immár felejthetetlen karácsonyi élménye.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!