Az úton mindenkinek végig kell menni, hogy igazán hazaérjen

Nem lehet elmenekülni semmi elől, amit ránk szabott az élet, pontosabban, amit mi kértünk magunkra. Egy föld körüli út bejelentését sokan menekülésnek gondolhatják és címkézik fel „szabálytannak” azt, aki kiszabadul. Persze van, hogy a feltételezés megállja a helyét. Találkoztam olyan utazókkal, akik nem tudták megmon­dani, miért utaznak, csak annyit mondtak, hogy nem akarnak otthon lenni. Az én utazásom nem az otthontól ­való ­eltávolodás, épp ellenkezőleg, az egyre közelebb kerülés. ­Fizikailag és lélekben egyaránt, ami a kör bezárásával történik meg lelken innen és túl.



Ausztrália – át a hegyeken

Melbourne-t, a világ legélhetőbb városát egy kedd reggelen hagytam magam mögött. Már rögtön a városból kivezető bringaúton fura ­dolog történt. Egy szemből jövő kerekes nagy csápolással állított le és lelkesen kérdezgetett, hogy hová tartok. – Sydney-be – válaszoltam, mire még lelkesebb lett. Már azt hittem, a nyakamba ugrik örömében, amit nem nagyon értettem, hiszen soha nem találkoztunk azelőtt, és nem is indiai volt, de a következő kérdésére adott válaszom kizökkentette a túlzott örömködésből. Mint kiderült, épp a napokban startolt el a Perth – Sydney Indian Pacific Wheel bringaverseny 70 résztvevővel és 5500 kilométer felfoghatatlanul kemény tekeréssel.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] A huszonnyolcadik ausztrál elnökkel, Tony Abbott-tal is találkozott, aki érdeklődéssel hallgatta eddigi kalandjait Fotó: anapgyermekei.hu
[/caption]

Az ember azt hitte, én is közéjük tartozok, ezért örült nekem annyira, de el kellett keserítenem, hogy én csak egy mezei földkerülő vagyok. Azért nem kezdett sírásba a hír hallatán, így vigasztalnom sem kellett, hanem vidáman köszöntünk el egymástól. Ezt követően még sokszor láttam felém integetni sétáló, padon ücsörgő, vagy autókban utazó embereket. (…) Hat nap alatt értem el a hegyeket és kezdtem bele a mászásba; 55 kilométer folyamatos felfelé­ várt rám aznap a vízszintestől elég derekasan eltérő emelkedéssel.

A huszonnyolcadik

Egyszer csak mellém ért egy hivatalosnak tűnő bringás csapat, úgy húsz fővel. Poszttraumás katonáknak a kezelésére gyűjtöttek adományt, ezért tekertek ezer kilométert. A Polipedal névre keresztelt programot Tony Abbott, Ausztrália 28. miniszterelnöke szervezte, és sok más politikussal együtt ő maga is nyeregbe pattant erre az egy hétre, de nem az épp mellettem lévő bolyban volt, hanem a következőben. Mondtam nekik, hogy tőlem eléggé távol áll a politika, más rendhez igazodok, ezért elnézést, de fogalmam sincs Mr. President kilétéről. Épphogy azt tudom, hogy Orbán Viktor is valami hasonló figura lehet nálunk, de mindenféle miniszterek nevével már gondban lennék. Erre csak annyit feleltek, hogy – fair enough // jogos –, aztán pár cukorkát átnyújtottak, majd visszakapcsolva saját tempójukra, elrobogott mellettem a csapat. Nem telt el tíz kilométer, és látom, hogy egy benzinkút mellett áll a banda. Mikor közelebb értem, ők is észrevettek és többen elkezdtek integetni meg kia­bálni, hogy menjek oda.
Miért is ne, gondoltam. Ahogy megálltam közöttük, már szedtek is le a bicajról és kínáltak mindenféle süteménnyel, kávéval, csokikkal, izotóniás italokkal, tisztára, mint egy banketten, épphogy csak pezsgő nem durrant. A mobil frissítőállomás mögött szorgos kisasszonyok tüsténkedtek és töltötték fel a kempingasztalokat, a kísérő mikrobuszból. Teletömtem a fejem, miközben a hadügyminiszterrel trécseltem, aki úgy tűnt, tényleg érti, amit csinálok, és nagyon tetszett neki a földkerülősdim.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Szalag és barátja Francis Birtles sírjánál. Ő volt az első ember, aki körbebiciklizte Ausztráliát 1910 körül Fotó: anapgyermekei.hu
[/caption]

A péksütemények mellett még épp volt annyi hely a számban, hogy kijöjjön rajta a beszéd, amit sokan figyelemmel kísértek. Majd a körém gyűlt tömeg egyszer csak szétnyílt a bukósisakjától szabadulni próbáló miniszterelnök előtt, aki hozzám lépett és vidáman kezet nyújtott. Be se kellett mutatkoznom, tudta a nevem, hogy honnan jövök, és hogy időm nagy részét a bicajomon töltöm mostanában. Kissé szürreális volt a hangulat, hiszen nem mindennap találkozok elnökökkel, főleg nem az út szélén egy bringáról lepattanva, ráadásul tényleg úgy tűnt, hogy ők is élvezik a szitut.

Francis Birtles sírja

Francis Birtles sírjára nem volt egyszerű rátalálni, először is mert a temető hatalmas, másodszor pedig, mert épp olyan kalandosan lett eltemetve, mint ahogy élhetett. Tulajdonképpen sírja sem volt, csak egy másik sír hátának támasztott márványlap jelölte Mr. Francis nyughelyét, tükrözve a földön töltött idejét, ahol épp úgy nem volt röghöz kötve, mint itt a temetőben. Ezt nevezem szabadságnak. Semmi flanc, csak egy kis föld, amin fű zöldell. A kilátás is igen pazar, és ez számít igazán egy kalandornak.

Francis volt az első ember, aki körbebiciklizte Ausztráliát 1910 körül, miközben nem volt más nála, csak egy ­sátor, ivóvíz és egy puska, amivel boltok híján élelemre vadászott. Nevéhez fűződik több másik rekord is. Csak, hogy még egyet említsek, a történelemben szintén első emberként vezetett haza egy autót Angliából Ausztráliába.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Ádám meg volt győződve róla, hogy ez a kismadár Birtles szelleme, annyira emberi és barátságos volt Fotó: anapgyermekei.hu
[/caption]

Ünnep, egészségetekre

Még Új-Zélandon voltam, amikor Dávid prabu, a hamarosan esedékes melbourne-i találkozó telefonos egyeztetése közben egy örömhírt is bejelentett. Kedvesével, Salinivel hamarosan egybekelnek, és az esküvőt Sydney-ben fogják tartani, amire szeretnének meghívni engem is. Nagyon megörültem a hírnek, és vártam az eseményt. Mivel mindketten Krisna-tudatúak, hagyományos, hindu szertartás keretein belül történt az esküvő, csodálatos ceremóniá­val. Majd a lagzin fidzsi táncosok szórakoztattak minket, amit két magyar népi táncos megható előadása követett.

Itt ér véget ez a történet, de már úton a következő, ami egy új országba és kultúrába­ repít majd benneteket, gyönyörű tavaszi virágokkal és havas vulkánkúpokkal. „Mert az idők során megtanulta van, hogy rövid, vagy épp hosszú az út, de mindenkinek végig kell menni rajta. És amikor az égre nézett három szóval ez volt felírva: Várlak, ne siess!”

A teljes bejegyzést a napgyermekei.hu oldalon olvashatják.