Űrkalandok tíz méteres mélységben

Nyugalom és bizalom. Ezt a két szót kell az agyába vésnie annak, aki Hurghada partvidékén egy hajóról a kristálytiszta vízbe ereszkedik. Az első élmény ugyanis eléggé mellbevágó: a búvárszemüvegen át elénk táruló mélység nagyjából száz méterig követhető, utána már csak a szivárványszínű korallzátony elmosódó körvonalai sejtetik, hogy van még tovább is. Ez az a pillanat, amikor kezdők többsége általában valamilyen kapaszkodó után nyúl – persze hiába.

Ám szerencsére nincs is ilyesmire szükség, hiszen a Vörös-tenger vize annyira sós, hogy még a kezdő úszók is probléma nélkül tudnak a felszínén lebegni. Baj csak akkor lehet, ha valaki kapkodni, csapkodni kezd, ebben az esetben ugyanis valóban süllyed. Ám ha az ember megnyugszik, máris elkezdheti a világ egyik legnagyszerűbb szórakozását: pipa a szájba, búvárszemüveg az arcra, békatalpak a lábfejen, s máris lehet snorkelezni, azaz a víz alatt bámészkodni. Nézni pedig van mit, hiszen Hurghadánál olyan gazdag a tenger élővilága, hogy e sorok írója úgy érezte: a National Geographic műsorába csöppent. Teknősök, papagájhalak, bohóchalak, tűzhalak és még ki tudja miféle teremtmények rajzanak közvetlenül a felszín alatt, hogy aztán kölcsönös kíváncsisággal méregethesse egymást hal és ember.

Az igazi nagy kaland azonban a búvárkodás. Azaz, hogy kezdő létünkre ne legyünk nagyképűek: az intro merülés. Ez kábé olyan, mint az ejtőernyős tandem ugrás, mivel minden „vízi mazsola” mögött ott van egy profi búvár, aki kezeli az összes szerkezetet, figyel és irányít – az első merülését végrehajtó turistának csak az a dolga, hogy nyitva tartsa a szemét és érezze jól magát. Ha ez a bizalom megvan, szó szerint egy új világ tárul fel. Nem véletlenül mondta azt az egyik oktató, hogy akit érdekel az űrutazás, az menjen búvárkodni.

Először kicsit furcsa érzés, hogy a víz alatt is tudunk levegőt venni, de aztán a kezdeti félelmet felváltja a felismerés, hogy tíz méterrel lejjebb már nincs lent és fent, csak a végtelen kékség, az ezernyi színben ragyogó csillogás, hogy az idegen, ámde roppant barátságos ismeretlen lények föntebb már említett hadáról ne is beszéljünk. Néha ugyan ki kell egyenlíteni a dobhártyára nehezedő nyomást, de ez nem több egy erőteljes orrfújásnál, s akkor sem kell feljönni, ha víz megy a szemüvegbe: elég, ha középen megtámasztjuk a plexit, fölfelé nézünk és fújunk egyet: a megemelkedő szemüveg aljánál kitóduló levegő simán kiviszi a vizet, a keletkező vákuum pedig újra szorosan rögzíti a felszerelést.

Egy intro merülés húsz perc, de ez első alkalommal nagyjából kettőnek tűnik. S hiába várnak a hajón a sós tengervíz ízét elűző ízletes sárgadinnye szeletekkel, az oxigénpalackot levedlők mind ugyanazzal a vágyakozó pillantással néznek a vízre. Nem szól senki, de valamennyiünk ajkán ugyanaz a sóhaj egyensúlyoz: ide még sokszor vissza kell jönni.