Politikusok és „verőemberek”

Ha igaz az a mondás, hogy a politika a kompromisszumok művészete, akkor ebben az országban vagy valódi politikusok nincsenek, vagy ha vannak, nem igazán művészei a szakmájuknak. Nem elég, hogy a magyar politikai elit képtelen bármiféle ésszerű alkut kötni a másik táborral, de még el is ítéli azokat a keveseket, akik mégis megpróbálkoznak valamiféle megállapodásra jutni.

Hogy mennyire rossz beidegződésről is van szó, azt több, friss példával is lehet bizonyítani. Így említhetnénk Szijjártó Péter Fidesz-szóvivő nyilatkozatát, aki értetlenségének adott hangot amiatt, mert az MDF több helyen is (Székesfehérváron, Szombathelyen) együttműködik az MSZP-vel. S azon is fölöttébb elcsodálkozott, hogy a fórumos parlamenti képviselők országgyűlési felszólalásaikkor sokszor olyasmit mondanak, ami a szocialisták tetszését is elnyeri.

Hogy menyire fehér holló számba is megy a másikkal való egyetértés, azt igazolják a fővárosi közgyűlés üléséről szóló tudósítások. Ezek szinte kivétel nélkül azt tartották fontosnak kiemelni, miszerint az MDF-esek egy csomó kérdésben (így példának okáért a Schöpf-Merei kórház megszüntetését illetően) azonosan szavaztak a kormánypártiakkal.

A múltkoriban egy másik téma kapcsán idéztem egy agressziókutatót, aki elmondta: a jelenlegi tudományos ismeretek szerint az emberi túlélési technikák közül sokkal fontosabb szerepe volt a kompromisszumoknak, mint az agressziónak. Sajnos, politikusaink eszköztára kimerül a folyamatos izmozásban, egymás támadásában, s az úgynevezett „verőemberek” hovatovább a pártok legmegbecsültebb, legfontosabb tagjai lesznek (más kérdés, hogy közülük a legtöbb idővel a politika szemétdombjára kerül). 

Szóval, ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint főként a kompromisszumok vitték és viszik előre a világot, idehaza nem nagyon remélhetünk gyors haladást. És akkor a napi háborús hangulatról még nem is beszéltünk.