HEOL

Az elnevezése is felemás emlékeket ébreszt: Eurovízió. Persze, annak idején megvolt a jelentősége, főként mifelénk, akiknek többnyire csak az Intervízió jutott bolgár ajándéktekercsekkel és román művészi tornászokkal – utóbbiakat, ha másért nem, a lányok dresszén átsejlő bugyi végett szívesen is néztük –, de nem rágtuk tövig a körmünket idegességünkben, ha nem csendült fel a képernyőn a szignál.

Mégis, mi, minden jó elől elzárt magyar tévézők, azt gondoltuk, a dalfesztiválnak rangja van. Főleg, ha valami négybetűs svéd banda nyert, és egy pillanat alatt eljutott a világhírig. Némi fáziskéséssel pedig, ahogy az akkoriban lenni szokott, a muzsikájuk hozzánk is. Megváltható a világ, reménykedtünk sokáig, miközben a Szabad Európán a Waterloo-t hajkurásztuk.

Ezt azonban jól benéztük – állapíthatjuk meg utólag. Eurovíziós Dalfesztivál azóta is van, rangja azonban vajmi kevés. Nem minden ABBA, ami fénylik. Olyasféle esemény ez, mint a hazai tehetségkutatók: celebgyárak, amelyekből kikerülve csak kevesen válnak meghatározó személyiségeivé a műfajnak. A többiek az egyidényesség homályába vesznek – hála a Jóistennek.

Nem is értem, miért erőltetjük a részvételt. Presztízsből? Ha valakit ösztönöz a lehetőség, hogy megelőzze a kazah versenyzőt vagy a lappföldi szerelmespár-duót, lelke rajta, de arra azért senki ne számítson komolyan, hogy a volt Jugoszlávia államaiból szavazatezreket söpörhet be. És akkor a szójátékot – nehogy félreértsék – még el sem sütöttem: euro, vízió.