HEOL

Nagyon odatesszük magunkat – hajtogatják a valóságshow szereplői könnybe lábadt szemmel a jótékonysági akció hírére, én meg csak lesek, hogy mi van? Mit tesznek oda, és hová és hogyan...? A kiesésükről döntő párbajok előtt is mindig ezt mondják, a nagy odatevés pedig annyit jelent, hogy ülnek egy székben, és várják az emelt díjas sms-eket.

Minden gyerek lakjon jól, igen. Kapjanak a szülők háztáji parcellát, amit művelhetnek, magot, amit elvethetnek, napos csibét, amit nevelhetnek. De ne úgy, mint az orosz mesében a muzsik gyerek, aki észrevette a nyulat a rögök között, s addig ábrándozott a szaporításáról, hogy már szinte maga előtt látta a palotát, amit a termékeny állat fial. Csakhogy amikor megmoccant, az üregi füles már hetedhét országon túl járt.

A csatorna büszkesége érthető: tavaly sok tízmillió gyűlt össze, ami szép, ha figyelembe vesszük, hogy nem ritkán antiszociális személyiségjegyeket sejtető, a közönségességet percenkénti szintre emelő, pornózó, egymással ordibáló, vulgáris közreműködők segítségével érték el. Mi viszont telefont ragadunk, és nem érdekel bennünket semmilyen álságosság.

Nem tudom, mi lett az elmúlt évi adomány sorsa. Hallok híreket eladott ajándék veteményről, parlagon heverő kertekről, de ezeknek nem akarok hinni. Mert abban hiszek, hogy a segítséggel élni kell, és nem visszaélni, ha már a fél ország odateszi magát. A villalét viszont – a roskadozó asztalokkal, a szoláriummal és a potya piával együtt – múlandó. Szerencsére.