HEOL

Elsőre szíven ütötte a negyvenes évei elején járó, három diplomás barátomat, mikor megkapta a munkanélküli segélyét. Kiderült: a napi kétezer forint körüli összegből még levonnak egy ötszázast. Másfél ezer forintban mérik nagy áldozatokat is vállaló tanulását, majd' két évtizednyi fáradságát felelősségteljes munkájában.

Kényszerűen szakadt meg több mint másfél évtizedes kapcsolata a munkahelyével, ahonnan a válság okozta leépítés miatt kellett távoznia. A racionalizálás kifejezést egy életre megjegyezte. Annál is inkább, mivel méltán gondolja, hogy a cégéért legtöbbet tevők közé tartozott, mégis bekerült a sokkal kevésbé jól teljesítő kirúgottak közé. Pedig ő valóban szereti a hivatását, sok más kollégájával ellentétben, akik csupán pénzszerzési lehetőséget láttak foglalkozásukban.

A joggal igazságtalannak tartott munkaadói lépés eleinte nagyon elkeserítette. Az első hetek kínszenvedést okoztak, kilátástalanságát nem is tudta palástolni. Nehezen enyhült csak a görcs, amit amiatt érzett, hogy az addig őt körülvevő nyüzsgés lassan alábbhagyott, a barátok, ismerősök egyre fogytak, segíteni senki nem tudott, vagy nem akart.

A legkegyetlenebb az volt, amikor a munkanélküli segélyért állt sorba, s látta nagyszámú sorstársát. Elgondolkoztatta az is, mikor a hivatal embere odavetette neki: legjobb, ha külföldön keres magának munkát, itthon nem biztos, hogy talál végzettségének megfelelőt. A megalázó segély átvétele után határozta el, hogy nem adja fel! Minden lehetőséget megragad, hogy újra dolgozhasson, méghozzá saját városában, megmutatva mindenkinek: őt nem lehet leírni!