HEOL

Január 22. megszentelt nap. Kölcsey 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnuszt, ez nemzeti imádságunk születésnapja, ekkor ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját is.

2009-től egészen más okból is emlékezésre sarkalló dátum ez a nap. Egy fontos embernek is a születésnapja ez, aki azóta nincs közöttünk. Tudtuk, hogy Cseh Tamás készül arra az utolsó útra, de elhinni máig sem tudjuk, hogy a dalnok, az indián már az örök vadászmezőkön pengeti a gitárt, cserkészi az ellent, s nem színpadokon, nem a Bakony rejtekén. Pedig ő volt az, aki azokban az években – amikor a légkör szűrt levegőjét szívtuk magunkba – a szabadságot, a reményt jelentette.

A szavak bizonyosan másról szóltak ott és akkor, és mást jelentenek ma is. Mégis túléltek féldecis rezsimeket. Bennük van apánk, nagyapánk és bennük vannak a gyermekeink is. És persze ott vagyunk mi magunk is Bereményi Géza mondataiban és Tamás dallamaiban. Útra leltek ők, amin negyven éven és vagy ezerkétszáz dalon át végiggyalogoltak, s közben úgy beszéltek a mindennapok visszásságairól, hatalomról, hatalmasokról, hogy az húsba vájjon, mégse sértsen. Zászlók voltak, akiket gyerekfejjel magunknak találtunk. Szemükbe nézve láttuk ami körülvett bennünket az áldottan átkozott hetvenes, nyolcvanas években, s azt is, amit az új korszak hozott.

Nekünk nem marad más, mint őrizni – és nem csak jeles napokon – az emléket, a dalokat, a kínzó őszinteséget és ragyogó tisztaságot, mert ez is a magyar kultúra része, mely útravalóul szolgálhat.