HEOL

Ismét lezárult egy korszak. Attól tartok, most sem sikerül jó erősen és elég mélyre lezárni. Hamarosan és elkerülhetetlenül új találkozó lesz. Indul az új évad, friss és régi arcokkal, epizodistákkal, karakterfigurákkal és címszereplőkkel. A Dinsztelt Ház sok kérdést ugyan nem oldott meg, viszont a problémák előállításában igen találékonynak bizonyult, s e téren vitathatatlan erényeket és eredményeket tud felmutatni.

Most, miután az utolsó képviselők is bezárták a személyi használatra kapott noteszgépükön futó végtelenített pasziánszprogramot, mentve a legutóbbi állást, s megint mások hosszú álmukból a valóságra ébredezve kialmozzák maguk alól a bulvármagazinok teljes négyéves évfolyamát, vonjuk meg a szót és a mérleget.

A Magyar Parlament távolról sem egy problémamegoldó nagyüzem. Közelről meg pláne nem. Igaz, tisztességére legyen mondva, ez már nem is akarja elhitetni magáról. Az Országgyűlés nem a hatalom ellenőrzésének nyílt terepe, hanem a hatalom gyakorlásáé, a megmutatásé. A gépezetnek nem rugója, hanem csak mutatója. A mindenkori kormány nem a Parlament határozatait hajtja végre, hanem a sajátjait, amit annak előtte a honatyákkal láttamoztat. Az Országgyűlés a hon színpada, ahol színről színre kerülnek elő a dolgok, amik valójában már rég nem itt dőlnek el.

Az Ország Háza nem a haza krémje, nem a legkiválóbbak, legrátermettebbek gyülekezete, mert akkor nem népszavazatokkal delegálnák őket, de nem is a nemzet görbe tükre, hanem metszet. A társadalom metszete, ilyenek, ezek vagyunk. Kicsit rémes, néha jó, inkább gyenge közepes, amilyen a valóság, amilyen ez az ország.

Csönd marad a távozó képviselők nyomában. De ez nem a felszabadultság önfeledt csöndje. Hanem a tétova zavaré. Mi jöhet még?