HEOL

A szűnni nem akaró zsolozsmának – egy sátáni propagandista sem agyalhatta volna ki jobban – meg is lett az eredménye: már gyerekként elképzelhetetlenné vált számomra, hogy akár gondolatban is illetlenül viselkedjem a reverendással szemben.

Egyházfi, rendőr, orvos, tanár – úgy vélem, egészséges gondolkodású emberben fel sem merülhet a velük szembeni erőszak. A szóbeli sem, nemhogy a tettlegesség. Azon korosztályhoz tartozom, amelyikben még él a hivatást megillető tisztelet, ami, ha kell, erősebb az egyetemes humanitásnál. Épnek vélt elmével máig abban a hitben ringatózom, hogy ők azok, akik életüket a közért adják, s ehhez dukáló bánásmódot érdemelnek.

Tudom, az elmúlt évtizedekben sokat torzult a világ. Rossz érzéseim vannak, ha pedofil lelkészekről, korrupt zsarukról, lelkiismeretlen orvosokról vagy részeges pedagógusokról olvasok, de naivitásban edződött lelkem azonnal kész a válasszal: utóbbiak is emberek, s különben is, mire jó az általánosítás?

Így hát én alighanem a hátralévő időmben is megmaradok már a nagyanyja intelmein felnőtt gyermeknek. Bizalommal fordulok a doktorokhoz, a tanító nénit felhatalmazom, hogy bátran keverjen le egy sallert majdani rakoncátlan unokámnak, a zsaruban meg ezután sem az útonállót látom. Aki pedig kezet emel Isten szolgájára, annak azt tanácsolom, előtte jól gondolja meg a napot. Ámen.