HEOL

De jobb szeretném, ha inkább álmodtam volna. Nem azért, mert bármi bajom lenne az interjú alanyával, sőt igazából még azzal sem, ha a színésznő őnagysága érzékeny lelkű, elvégre ez amolyan szakmai követelményféle lehet. Élni és beleélni. Az az ő magánügye, ha a világ rezdülései lelke finom hártyáit – bónusz: van-e a léleknek hártyája? – reklámok lágy hullámaival rezegtetik. Ha ezt a nagyvilág elé tárja, hát tegye. Az egyetlen baj, hogy ez kortünet.

Fogyassz! Ismerjük, sőt tudjuk, gyakoroljuk a leckét. Vágyakozunk tárgyakra és élményekre, pici hiba, hogy ezek értékét pénzben mérjük. Mert az olyan egzakt. Tudjuk, hogy minden csodás karrier egy jó szemcseppel indul, mert akinek kipirosodott a szeme, az Armani-öltönyben és tizenöt diplomával is egy kórosan elváltozott lúzer. Tudjuk, hogy a családi tűzhely melege önmagában kevés, ha nem rotyog tasakos leves az indukciós főzőlapon, hogy aztán a mintacsalád makulátlan toalettben onthassa a csodaanyára az elismerést.

Tudjuk, mellesleg a józanabbik eszünkkel, hogy a világ nagyon nem ilyen. Tudjuk, hogy a siker nem az élelmiszer-színezékeken múlik, de még csak nem is a fogkrémen vagy a vécéillatosítón, a Petiékén. Tudjuk, hogy egy hamis világ után vágyakozni is hülyeség. Tudjuk, de azért engedünk a sodrásnak. Mert olyan jó néha elrévedezni némely szavakon. És sírdogálni kicsit.