HEOL

Harcolunk mindannyian. Csak körbe kell néznünk, vagy magunkba, s mind megtaláljuk a küzdelmet. De tesszük a dolgunk, amíg bírjuk, míg van kire támaszkodnunk, van kiért újra és újra erőt vennünk. Egyszerűen csak kell. Muszáj.

A küzdelem azonban akkor válik igazán fontossá, ha hirtelen át kell értékelnünk az életet. Ha minden, ami addig fontosnak tűnt, jelentőségét veszti, mert maga az élet lesz a legfontosabb. A simogató kezek, a bátorító szavak felértékelődnek, még ha belül tudjuk is, tán hiábavalóak. A tragédiát magukban hordozó kifejezések elhatalmasodnak, s bár tartjuk magunkat még lehet, egyszer-egyszer előtör a reménytelenség sötétsége.

A harcot azonban nem adhatjuk fel. Ha már egyenes háttal nem megy, hát meghajolva, felszisszenve a fájdalomtól, de fel kell álljunk. Tervezünk, átgondolunk, s megkapaszkodunk mindabba, ami átsegíthet. Mert át kell, hogy segítsen.

Az nem lehet, hogy ennyit érjen a sok év, hogy e borzasztó szenvedés jelentse a végét mindannak az örömnek, ami adatott. Az első csók, a barát, aki felsegített, ha kell. Anya szeme, apa szava. Szerelem, gyermek, unoka, család. Ők jelentenek mindent. Ha erőtlenek vagyunk is, miattuk megéri végül farkasszemet néznünk. De a sors kegyetlen, s a végső csatába fegyvertelenül megyünk. Van, hogy nem rajtunk múlik a győzelem.

Ezen a szombaton, a Rákellenes Világnapon, nem a megnyert vagy elvesztett csatákra gondolunk, hanem azokra, akik harcba szálltak. Biztosan csak egyet tudunk: túl sokan vannak.