HEOL

Nagybajuszú ember vezetett körbe pár esztendeje a telkén egy kis zempléni faluban. Az igazság az, hogy csak ő hívta így, nekünk akkor ott az uradalom, a meseország és az álomszép szavak jutottak eszünkbe. Egy dombon álltunk valójában, ahol építkezésbe fogtak, pontosabban már annak is a vége felé jártak. Számomra kedves, régi parasztház-jellegű épület volt, benne minden jóval, ami a nyugodt élethez kell. A köpcös fickó büszkén mesélt a tervekről, váltig hangoztatva, hogy nem ez lesz az egyetlen, egymástól messze, hanem több ilyet is felhúznak majd. Nem drágán adják. Ki ne szeretne ott élni?

Néhány esztendeje egy Heves megyei település testülete üdülőhelyet álmodott. Véleményt kértek szakemberektől, terveztek, terveztettek, dokumentációt készítettek, spóroltak, s vártak. Okos dolgot eszeltek ki, és úgy gondolták, ehhez majd kellő segítséget kapnak. Kinyílnak a pályázati ablakok – ez volt az ígéret.

Mindnyájan emlékszünk grandiózus tervekre, s olyanokra is, amelyek csak a mindennapi élethez kellenének. Csapadékvíz-elevezetés, biztonságos utak, ilyesmik. Elengedhetetlen, de önerőből el nem érhető álmok. No és persze a várakozásra, hogy táruljanak ki az ablakok, s mi majd sorra bekukucskálunk rajtuk, hogy aztán nagyot léphessünk a XXI. századi lét felé.

A testület végül lemondott a tervről. Az a bizonyos ablak ugyan kinyílt, de a lobbijuk kevésnek bizonyult. A zempléni nagybajuszú embert nem láttam többé. Mesélték, hogy Németországba költözött, valami alkatrészcéget csinál. A dombon aztán nem épült több ház. Az egyetlen ma is ott áll, mintának. Az ablakokat lelopták róla.