HEOL

Hány élete van a macskának? – fordult hozzám egy hajléktalan a Nyugati pályaudvar előtti placcon. Fiatal volt, de már fogatlan. Arcán a borvirág kezdeti jelei bíborlottak. Nehezen palástolhatta volna, hogy régecskén tisztálkodott, de nem is csinált belőle különösebb problémát. Nejlontáskájából literes üveg szája kandikált elő.

– Ön nyert! – mondta vigyorogva, amikor meghallotta a választ. Aztán tegeződve folytatta: – Megdobhatnál egy százassal. Megmondom úgy, ahogy van, borra kell. Elmesélte, hogy ezzel a trükkel sokkal több adományt sikerül összeszednie, mint ha azzal állna a járókelők elé, hogy kenyérre gyűjt. Látja a társai sikertelenségén, hogy milyen nehezen gyarapodik az aprópénzük. Az emberek ha segítik is őket, egyre szűkmarkúbban teszik. Mindenkinek megvan a maga baja, ráadásul egyre inkább elegük van a kéregetőkből.

A humort – még ha az oly morbid is – viszont többnyire díjazzák. Így tettem magam is. Mielőtt elváltunk, újabb százast kotortam elő, s azt is a kezébe nyomtam. Idd meg az egészségemre, Öreg, ha már ilyen jól eldumáltunk – veregettem meg finnyásan a vállát. Távozóban még láttam, amint egy másik padhoz lép, s hallani véltem a korábban hozzám intézett kérdést is.

Amikor barátaimnak elmeséltem a történetet, kinevettek. Rosszul tudtad, nem is hét, hanem kilenc élete van a macskának – derültek. Vállat vontam. Rászedtek? Annyi baj legyen. Legalább volt egy jó napja a fickónak, és volt egy jó napom nekem is. A kandúrok pedig örülhetnek: ők jártak a legjobban.