HEOL

Szerettem a jégvirágos reggeleket, amikor az éjszakai dermesztő fagy a legfinomabb brüsszeli csipke mintáját varázsolta az ablaküvegre. Jó volt újabb vonásokkal tarkítani a pókhálószerű mintát a reggeli készülődés előtti percekben. Varázsa volt a hidegnek, a hó roppanásának, az arcot tépő szélnek. De nincs már jégvirág. A légmentesen záró műanyag ablakok az emlékezés mesekönyvébe kényszerítették a hajnali fagyok mintáit.

Egyre komfortosabban és szegényesebben élünk. A kényelmünket szolgáló légkondi nyáron megfoszt attól az élménytől, hogy átéljük a forróság perzselését, s élvezni tudjuk a naplemente hűs szellőjét. A fehér hólepelben is jobb esetben csak egy napig gyönyörködhetünk, aztán jön a sószóró, nyomában lucskos, fekete táj marad. Mozgólépcsővel megyünk egy emeletet, lifttel hármat.

Kezdünk e bolygón idegenként élni. Fázni, rettegni, pánikolni mindentől. A minap egy meteorológus hosszú dadogásban tört ki, mert már nem talált szavakat arra az időjárásra, ami következett. A szuperlatívuszok kevésnek bizonyultak a közelgő hőmérséklet kifejezésére. Persze, hideg volt. Persze, roppant a hó. És fáztunk. Mert tél van és a naptár szerint egy hónapig még ő az úr.

Jó dolog komfortos világban élni. Ám a túlzott civilizáció legyengíti a szervezetet, cselekvőképtelenné teszi az agyat és sivárrá a lelket. S aki átlép egy egészséges határt önnön kényelmének érdekében, az kiírja magát a Kék Bolygó környezetéből. És akkor a jégvirág valóban örökre a mesekönyvekbe kerül...