HEOL

Az én nagymamámnak nem volt szemeteskukája, de igazából szemete sem. Az éghető hulladékot eltüzelte, a lebomlót elásta, és még halála előtt is várta a foltozó cigányt, aki elviszi az udvaráról a vasat. Az én nagymamám azt ette, amit a kertjében megtermelt. Sohasem tudta, de ő egy igazi zöldember volt.

Én hetente taposom a kukát, hogy lezáruljon a fedele, kilométereket autózom, hogy a szelektíven gyűjtött hulladékomat elnyelje a színes konténer. Küzdök a tavaszi nagytakarítás lomjával, a ruhásszekrény válogatása után összegyűlt textilekkel. Órákat töltök el az élelmiszerpolcok előtt és lassan már fejből is tudom a színezékek és az állagjavítók jelzését. Meg tudom különböztetni a műtejet és a valódit, a fóliázott primőr ízét a korán termő szabadfölditől.

Ismerem a természetet, amikor őszi ruháját leveti és téli meztelen valóságával képtelen elfedni az emberi társadalom feleslegessé vált mocskát. Látom, amikor az első rügyfakadás idején küzd, hogy úrrá legyen az ölén elhelyezett szeméthalmokon. S csodálom, amikor az első nyári napfény idejére bámulatos öngyógyító képességével csak legyőzi a pusztítás nyomait.

Nekem még megadatott, hogy érezhettem a tavasz semmivel sem összetéveszthető üde, zöld illatát, nézhettem az arcom a víz áttetsző csillámtükrében, láthattam az eget kéknek, a pázsitot zöldnek, a pipacsot élénkpirosnak. De azt már nem tudom, milyen a fényszennyezés nélküli égbolt és a zajok nélküli csend.

És vajon az utánunk jövőknek mi marad a Kék Bolygóból?