HEOL

Élénken élhet még az emlékezetekben az az időszak, amidőn a szovjet filmgyártást áthatotta a szemléletváltás; amikor a figyelmes néző immár felfedezhette azt is, hogy Szerjózsa nemcsak elindul a frontról szabadságra, hanem aratásra haza is ér, miközben különleges és izgalmas kalandjai során számos partizánt is megment. Áttörés történt a Moszfilm boszorkánykonyhájában.

Az érzelmekre ható látványt felváltotta az értelem csigázása. Meg az érzékeké: amikor 1972-ben elkészült az A zori zdes tikhie – „A hajnalok itt csendesek” –, a kamasz- és felnőtt fejek úgy forogtak a vászon előtt, mint a propeller. Muszáj is volt ama pár másodperces jelenet során, amikor meztelen lányok szaladgáltak a celluloidon, nem is lényeges, milyen apropóból. Talán a művészi kifejezésforma végett.

Többen ekkor váltunk a szovjet filmek rabjává. Nem tartott sokáig, nagyjából a következő élményig, amikor minden visszatért a rendes kerékvágásba, és a lányok újból traktoristaként tűntek fel az alkotásokban. De a kocka már el volt vetve, csak idő kérdésének tűnt, mi lesz a következő polgárpukkasztó – és a Cinecitta altesti örömökkel operáló stúdióit az őrületbe kergető – válasz a kor kihívásaira.

Kellett vagy harminc év, mire nyilvánvalóvá vált, hogy semmi. E sovány évtizedekben be kellett érnünk a francia-olasz, esetleg spanyol koprodukciós vígjátékokba csomagolt cickókkal, néhány becsempészett, rongyos magazinnal, később szinkrontolmácsolással megvezető pocsék VHS-kazettákkal. A szovjet film reformja olyan volt, mint az unortodox magyar gazdasági mechanizmus. Természetesen nem most, hanem '968-ban.