HEOL

A kora esti pihenőnket a szemben lévő padon töltöttük, a több száz éves sírok között, miközben lassan féltucatnyian telepedtek a temető lócáira körénk. Ekkor értettem meg, hogy a sírkert is lehet műemlék, szabadidőpark, művészettörténeti „olvasókönyv”.

Az angolok – saját gazdag és épen maradt történelmi múltjukkal – már rájöttek arra, a temetők bizony nem csak a bánat, az élet elmúlásának jelképei, hanem életük részei. Ezért tudnak ők olyan természetesen viselkedni a kopott feliratú kövek között, a buckákká szelídült hantok mellett.

Országos vagy helyi védelem alatt álló temetők nálunk is léteznek. Épp csak a védelmet biztosító cím mellé nem társul funkció. Mert ezek az értékek nálunk csak lezárt temetőkként léteznek, ahová egy-egy kósza kutatón kívül más be nem teszi a lábát. Pedig ha velünk született előítéleteinken képesek lennénk túllépni, láthatnánk, a pusztafogacsi temető mellett nyaranta előfordulnak sátrak, az akolháti mellett pihenőpark létesült, vagy az óhalászi sziget egykori temetőjénél álló kereszt természetkedvelők zarándokhelyévé lett.

És ezeken a helyeken senkinek sem jut eszébe a bánat. Csak egy különös, múltból fakadó érzés, mely az ember és az idő fel nem bontható kapcsolatáról szól. Ilyen helyekből itthon is akad még néhány. Ám kérdés, hogy védelem, figyelem és funkció hiányában mennyi és meddig marad meg...