HEOL

Bátran levonhatjuk a következtetést, hogy a pályázók hetven százalékát, valamint családi és baráti környezetét ma kisebbfajta boldogság tölti el, hiszen sikerült a nagy terv. Felesleges volna itt most előhozakodni a „bezzeg a mi időnkben” mondattal, meg azzal az összehasonlítással, hogy akkoriban csak minden tizedik középiskolásból válhatott egyetemi vagy főiskolai hallgató. Hagyjuk most örülni azokat, akiket ősztől így is, úgy is már a bizonyítás kényszere terhel.

Kényszert írtunk, mert pontosan arról szól a történet, hogy nem elég csupán bejutni a vágyott intézménybe, hanem ott teljesíteni is kell. Mindenkinek a saját érdekében. A fentebbi összehasonlításnál maradva: míg a régi rendszerben a bekerülésért kellett megvívni a kíméletlen, emellett számos ok miatt igazságtalan konkurenciaharcot, addig ma ez a verseny későbbre halasztódik. Történetesen az álláshoz jutásért folytatott hosszú „meccselések” időszakára.

A ma hallgatói közül sokan ott tévesztik el a dolgot, hogy megnyugszanak, amikor az egyetemi falakon belülre jutnak. Élik világukat, élvezik a diáklét könnyebbik oldalát. Maga a tanulás, a szakma rendszeres elsajátítása pedig, mint két jól szervezett buli közötti felesleges sallang jelenik meg az életükben. Pedig ez az a pár év, amikor megalapozható egy olyan jövő, amelyre nagypapakorában is büszke lehet az ember.
Ennyi ünneprontás után azért gratulálunk a „nyerteseknek”!