HEOL

Az idős asszony kidugja fejét a kapun, megigazítja haját, otthonkáját. Mégiscsak illendő csinosan, rendezetten utcára lépni. Megnyugodott, hogy senki nem jár a környéken, így kis kosárkájával nyugodtan indulhat toboz beszerző körútjára. Pironkodva nyúl le az első darabért, szégyelli a helyzetet. Pedig a múlt télen is így gyűjtötte össze tüzelőjét, megszokhatta volna már.

A fiatal férfi erőtől duzzadó karral ragadja meg a szalmabálát, katonás sorokba rendezi azokat. Büszke arra, hogy végre sikerült megoldania házának téli fűtését, a gyerekek ebben az évben már biztosan nem fáznak. Mennyit gondolkodott a szalmatüzelésű kazánon, végül mégiscsak legyártatta! Egy kis találékonyság és sok munka árán több tízezer forint maradhat a család kasszájában.

Íme, a magyar vidék egy-egy életképe. Egyszerű emberek a szereplői, akik próbálnak talpon maradni a világban, ahol semmit nem adnak ingyen. Ők azok, akik igyekeznek elvágni a szolgáltatókkal összekötött köldökzsinórjukat, hogy végre saját lábra állva egy lépést tegyenek az önfenntartás felé. Míg egy részük szemlesütve vall úttörő munkájukról, én fejet hajtva üdvözlöm e szárnypróbálgatásokat.

Miután feléltük Földünk szénhidrogénjeit, az összes gabonát módosítottuk genetikailag, lehalásztuk valamennyi halat az óceánokból és megmérgeztük környezetünket, szükség lesz ezekre az emberekre, ötleteikre, találmányaikra. Hiszem ugyanis, hogy a nem is olyan távoli jövőben egy újfajta szemlélettel kell meg- és túlélni a mindennapokat, visszanyúlva a gyökerekhez, magunkra és a természet nyújtotta egyszerű, de zseniális lehetőségekre utalva.