HEOL

Rendelkezésre álló adataink szerint évente átlagosan hatvanezer kóbor macskát lőnek ki a vadászok. Tény, hogy nagyjából azonos számú kutya kerül hasonló sorsra. A kilövést állategészségügyi; illetve közegészségügyi előírások követelik a veszettség terjesztésének megelőzése érdekében.

A kedvtelésből tartott állatok esetében, így a macskáéban is, a tulajdonos legtöbbször nem szakember, hanem olyan valaki, aki a természet iránti vonzalmát kívánja kielégíteni kedvence segítségével. Ezért gyakran követi el azt a hibát, amit az állattenyésztő szakember soha, szentimentális okokból engedi kedvencét szaporodni, mondván: „ez a természet rendje”. Ez így igaz a vadonban, ahol számos tényező - a táplálék mennyisége, a vadászterület nagysága, a ragadozók száma stb. - szabályozza egy faj populációjának méretét. A háziasítás lényege: az ember táplálékot nyújt az állatnak, ennek fejében viszont beavatkozik. Irányítja és ellenőrzi a szaporulatot, kiválogatja a legmegfelelőbb párokat és gondoskodik az utódokról.

Ki kell mondani, hogy a kóbor macskák magas számáért az ember a felelős. Ha mindenki természetellenesnek és szomorúnak érezné a gazdátlan macska látványát, ha azokat, akik macskájukat felelőtlenül szaporodni hagyják társadalmi megvetés sújtaná, talán gyorsabban foglalná el ez a vonzó és büszke állat az őt megillető, megbecsült helyét háziállataink között.

A macska misztikus, büszke, behódolásra képtelen, független állat. Eleganciáját, tartózkodását, lekenyerezhetetlenségét azok értékelik leginkább, akik nem „szolgaként”, hanem egyenrangú félként kezelik. Ezt a bánásmódot a macska hűséggel, ragaszkodással és feltétlen bizalommal jutalmazza. A látszólagos hűvös tartózkodás mögé rejti gazdag érzelemvilágát, az embert érdemei szerint részesíti „kegyeiben”. Képességei, intelligenciája, érzékenysége azért marad rejtve sokak előtt, mert a macska bizalmát ki kell érdemelni. E talányos magatartás az oka annak, hogy a macskával kapcsolatban annyi babonás előítélet és téves nézet él még ma is a köztudatban.

Áltálában elfogadott nézet, hogy a macskát az ókori Egyiptomban háziasították, ahol nagy becsben tartották, a mezei rágcsálók fékentartásában játszott szerepe miatt. Újabb régészeti leletek azonban azt látszanak igazolni, hogy háziasítása már kr. e. hatezer táján, Mezopotámiában kezdődött. A mezőgazdasági kultúrával rendelkező népeknél megbecsülést élvezett. Vannak még olyan nyílván túlzó nézetek is, amelyek szerint Anglia korai mezőgazdasági felvirágzása éppen a macskáknak köszönhető, mert ő tartotta kordában a kártevőket. E legenda valóságát látszik igazolni az, hogy a macskát ma kétségtelenül Angliában becsülik a legjobban, noha szerepe jelentősen átalakult.

A különleges fajtájú macskák kézzelfogható gazdasági hasznot nem nyújtó társként, vagyis kedvenc állatként a XVI. században jelentek meg Európában. Kedvenc állatként a macska szerepköre átalakult. Közel hozza a természetet, esztétikai élményt nyújt, viselkedésének megfigyelése az élővilág megértését segíti elő, de enyhítheti a magányt is. Gyermekes családban az egészséges természetszemlélet kialakulásának és az állatok megbecsülésére való nevelés eszköze lehet. Ebben az új szerepkörben a macskára irányított figyelem felfedezte mozgásában, küllemében a szépséget, értelmi képességeit és érzelemgazdagságát.

A macskák sportszerű tenyésztése Angliában kezdődött, hiszen Angliának az állattenyésztés minden területén évszázados hagyományai voltak. A haszonállatok tenyésztése során felhalmozódott, általános érvényű tapasztalatok példát mutattak a kedvtelésből, sportból űzött kutya- és lótenyésztésben is. A gondozás, táplálás, a betegségek megelőzése és kezelése tekintetében azonban nincs különbség a közönséges utcai macska és „arisztokrata” testvérei között. A macska büszkén járja útjait és hidegen hagyja, hogy ősei hány generációra vezethetők vissza, vagy, hogy csíkjai és foltjai kellő elrendezésben fedik-e testét. Az ő számára az a sarkalatos kérdés, hogy gazdája átérzi-e ezt a felelősséget, amely a macskatartással jár, mert ettől függ jóléte és jövőjének biztonsága.