HEOL

Ezt az is jelzi, hogy egymás kezébe adják a Városháza melletti kis utcában található műhelyajtajának kilincsét a kuncsaftok.

– Mióta tetszik ebben a szakmában dolgozni?
– 1967-ben szereztem ipari engedélyt. Iskolásként főleg a műszaki dolgok érdekeltek, így érettségi után a villamosmérnöki karra jelentkeztem. Az 1950-es években helyhiányra hivatkozva a felvételi kérelmemet elutasították. Ezután kerültem édesapám órás családi vállalkozásába tanulni és dolgozni. Így tanultam ki az órás szakmát.

– Mely eszközeire a legbüszkébb?
– Óráscsipesz, apró satu, csavarhúzó, amelyek nélkül nem is tudnék létezni.

– Egyedül dolgozik itt a műhelyben?
– Igaz, ami igaz, a feleségem is ért a tiktakolós szerkezetek megreparálásához. Mára azonban csak a papírmunka a munkája. Régebben ő maga is javította az órákat.

– Mit szeret ebben a munkában?
– Naponta felkeresnek különböző kérésekkel, és nagy örömömre szolgál, hogy ezeket meg tudom oldani. Például most kellett megjavítani egy vércukormérőt, de már volt dolgom törött protézissel is.

– Mi volt a legnehezebb feladata a munkája során?
– Nem hiszitek el, hogy ez közvetlenül nem órajavításról szól. Toronyórát még nem javítottam, de voltam a közelében. Az egyik eset nagyon emlékezetes a számomra. A belvárosi katolikus templomban történt, még az ötvenes években. Akkortájt tűzőrségbe jártak a helyi iparosok. Éjjelente odafentről kémlelték a portákat, felcsapnak-e a lángok valahol, hogy azonmód szóljanak a tanácsnak. Én is be voltam osztva egy alkalommal, amikor el-elaludtam a tűz figyelése közben. Arra riadtam fel, hogy a toronyóra vödrébe rakott kövek jócskán alásüllyedtek, és egyszer csak megkondult a nagyharang, közvetlenül a fülem mellett. Bele is borzongtam.

– Mi lesz a sorsa azoknak az óráknak, amelyeket megjavított és nem jönnek érte?
– A falra kitettem egy hirdetményt az 1953-as minisztertanácsi rendeletről. Így hangzik: „Salamon úr két hónapig őrzi meg az ittfelejtett órákat, utána azonban értékesíti azokat.” Él még e felfogás, de eszem ágában sincs eladni, helyette ebben a reklámszatyorban őrzöm.

– Ön ez egyetlen órás a városban. Mi lesz a sorsa a műhelynek, lesz-e utódja?
– Sajnos nem akad a családban senki, aki majd folytatná az órás mesterséget. Ferenc fiam ugyan érti a szakmát, de inkább ékszerekkel foglalkozik. Arnold fiam szakreferens lett. És az unokák, ők is csak elrontani tudják az órákat, javítani nem.

– Mire büszke eddigi élete során?
– A tavalyi év nagy elismerést hozott számomra: a városnapon polgármesteri díszoklevelet vehettem át, amire nagyon büszke vagyok.

(Hevesi újságírók, Hatvan)