HEOL

Éppen négy éve vetődtem partra itt. Meddig maradok még? Mikor kerülök el innen? Állandóan erre gondolok, de bármennyit is töprengtem, mindig arra a megállapításra jutottam: csak úgy mehetek el, ha csónakot építek.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Azonnal munkához láttam. A fa fenn volt egy magaslaton. Húsz délelőtt és délután küszködtem a kivágásával. Mindenekelőtt a koronáját távolítottam el, azután mindjobban kivájtam. Nemsokára elkészült. Ott feküdt a hajóm. Lejjebb vinném a vízhez, de nem mozdul.

Minden erőmmel megpróbáltam eltolni, de nem sikerült. Már este volt. Úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni, majd reggel újra próbálkozom. Este már vártam, hogy másnap elmehetek. Nehezen tudtam elaludni.
Mikor már épp behunytam a szemem, valami zajt hallottam. Elindultam, hogy körülnézzek. A bokorban megpillantottam egy egeret. Biztosan csak ez zörgött – gondoltam magamban. Visszamentem és megpróbálkoztam az alvással. Álmomban már a tengereket jártam. Éreztem, hogy közeledik az otthonom. Teljesen beleéltem magam, hogy végre láthatom a családom. Ekkor felriadtam. Az erdő mélyéről hangokat hallottam. Biztos voltam benne, hogy ez egy emberi hang. Megtaláltak. Hahó! Hahó! Itt vagyok!! – ordítoztam.

Mikor megtaláltam a hang forrását, egy síró nőt láttam. De nem csak egy nő volt, a mostohaanyám.
– Mit keresel te itt?! Hogy kerülsz ide!? Életben vagy?! Ezt nem értem… – mondtam aggódva.
Ő nem válaszolt, csak sírt. Közelebb mentem hozzá. Igazából már azt hittem, hogy csak képzelődöm. Rám nézett. Az arca csupa vér volt.
– Te jó ég! – kiáltottam, majd olyan gyorsan szaladtam, ahogy csak tudtam.
– Hová mész? Váááááárj! Várj meg, kislányom! Gyere ide! – ordított utánam és követett.
– Hagyj békén! Te már halott vagy! Nem lehetnél itt!
– De hát érted jöttem, kicsikém... Gyere velem, hogy örökre együtt maradhassunk!

Nem figyeltem rá, csak szaladtam és szaladtam kifelé az erdőből. Megpróbáltam vízre tenni a hajót, de nem sikerült. A mostohaanyám utolért, megragadta a lábam, és bevonszolt az erdő közepére.
– Segítség! Segítség! – ordítoztam. De minek? Hiszen nincs itt senki!
Megpróbáltam kiszabadulni. Egy pillanatra lazábban szorította a lábam. Megragadtam az alkalmat és elrohantam. Visszamentem, hogy újra és újra próbálkozzam a meneküléssel, de a hajóm eltűnt. Mindenhol szétnéztem, de a fákon s a sötétségen kívül semmit sem láttam. Észrevettem, amint közeledik felém a mostohaanyám. Már nem volt erőm semmihez. Összekuporodtam és vártam. Nem történt semmi, ezért kinyitottam a szemem.

Minden eltűnt. Az anyám, a sötétség… A hajóm is megvolt. De már nem törődtem vele. Csak elindultam a tenger felé. Lemerültem, majd szépen csendesen megfulladtam. Igazából azért döntöttem így, mert akkor a halál könnyebbnek látszott… Majd minden elhomályosodott és vége...

Másnap jött értem a hajó, hogy hazavigyen... a hajón utazott a családom is. Csak egy napot kellett volna várnom. Mégis mindent feladtam egyetlen éjszaka miatt. A családom úgy jött rá, hogy meghaltam, hogy a hajó horgonyára akadt a testem. Ők kihúztak, szembesültek azzal, ami velem történt.

Én ezt az egészet a szigetről néztem végig. A szellemem ugyanis örökre ott maradt. Fájdalmasabb volt azt látni, ahogy a családom sír, mint az, hogy megöltem magam. Így végződött a történetem. Aki megtalálja a naplómat, annak sok sikert… bizonyára találkozunk...

Gombár Csenge, EKF Gyakorló Gimnázium