HEOL

A mai fiatalok nem olvasnak. Mármint persze megtanulnak, jó esetben, még első osztályban, ki-ki később, de a tévéműsoron, reklámújságokon és magazinokon kívül nem nagyon vesznek könyvet a kezükbe, tisztelet a kivételnek.

Mondják, hogy nincs rá idejük. Meg unalmas. Mert egyszerűbb csak úgy bekepcsolni a varázsdobozt a nappaliban, és agyhalott zombiként, csorgó nyállal meredni a képernyőre. Könnyebb a számítógép előtt görnyedni és vöröslő szemekkel a legújabb „Hogyan öljük meg az embereket az utolsó szálig” játékot nyomatni, miközben marékszámra tömöd a fejedbe a chipset, aztán meg csodálkozol, hogy 30 évesen kiégett vagy, és pszichopata sorozatgyilkosként köröznek. Sokkal egyszerűbb letölteni a kötelezőket három-négy mondatos rövidítettben, és mi sem nagyobb élvezet, mint délutánonként a „Dögunalom” című szappanoperát végigizgulni: vajon ez rájön-e, hogy az megcsalja a legjobb barátnőjével, a szomszédjával vagy a kiskutyájával.

Jómagam általánosban nem igazán számítottam normális gyereknek, többször le is hülyéztek: ha kellett, tanultam, a délutánjaimat pedig nem az épp aktuális lelkisegély-bunyóshow töltötte ki, mindennek tetejében még olvastam is. És lám: nem nőtt két fejem, nem kaptam sugárfertőzést, és nem vagyok begyöpösödött „vénkisasszony”. Csak épp sosem okozott gondot egy fogalmazás megírása, és össze tudok rakni értelmes mondatokat, akár többet is egymás után.

Manapság ha megemlítik, hogy „A gyűrűk ura”, a drága gyermek rávágja, hogy „,Jaaa! Király film! Okésak az akciójelenetek!” De hogy ki volt Tolkien? Ugyan már, mit várunk. Hemingway-t is csak úgy ismerik, mint öreg tengerbiológust...

Ha ez így megy tovább – márpedig kétlem, hogy megjelenne egy elektronikus H1N1 –, akkor rengeteg, tévén elhízott, áramszünet-fóbiás, fantáziátlan emberke fog a világban rohangálni. És a fantázia hiánya majdhogynem a lélek hiánya. Szerintem.