HEOL

– Hogy lesz valakiből költő, aki eredetileg szobrásznak tanult?
– Velem ez úgy történt, mint általában mindenkivel. Tizenéves koromban még nem tudtam határozottan, hogy mit szeretnék csinálni. Az iskolákban elég rosszul éreztem magam, az általános iskolában különösen, de a középiskolában sem túl komfortosan. Ekkor kerültem el egy irodalmi körbe, ahol középiskolások mutatták meg a verseiket, és ez nekem hirtelen nagyon otthonosnak tűnt, mert jó volt olyan közegben lenni, ahol arról beszélgettünk, hogy ki mit írt, mit kellene rajta kijavítani. Aztán elmentem bölcsészkarra, de ott is csak az irányt láttam meg ahhoz, hogy hogyan kerülhetnék közelebb az irodalomhoz. Igazából csak azt tudtam, hogy ha valahogy szöveggé tudom formálni azt, ami körülöttem történik, és ez időnként jól sikerül, akkor én ettől jobban érzem magam. Azóta is írok – válaszolta a gyöngyösi író-olvasó találkozón Tóth Krisztina.

  Tóth Krisztina: kiábrándító dolgokat szoktam mondani, mert a világon semmi különös nincs az életemben

– Egy írónak manapság könnyebb dolga van, mint egy költőnek?
– Ezt én nem tudom megmondani, mert nem tudom szétválasztani a kettőt. Ha arra vonatkozott a kérdése, hogy ma kevesebben olvasnak-e verset, akkor ebben egészen biztos vagyok. De még azok is, akik olvasnak kortárs prózát, sokszor azért zárkóznak el tőle, mert azt gondolják, én ezt úgysem érteném. Azt nem tudom, hogy ez miből jön, talán ebben az esetben is, mint sok másban, az oktatásban kell a kulcsot keresni. A versnél nagyon ritkán élik meg az emberek a rájuk vonatkozó vagy az ő problémáikról szóló történeteket. Ezzel szemben a próza egy könnyebben befogadható műfaj. Emellett még azt is tapasztalom, hogy akik az én prózámat olvassák, közülük is kevesebben olvassák el a verseket. Ilyen szempontból lehet, hogy könnyebb dolga van az írónak.

– Ön azonban nem panaszkodhat, hiszen igen jelentős olvasótábora van.
– Ahhoz képest, hogy líra, igen, sokan olvassák a könyveimet.

– Ebben segít az, hogy rendszeresen prózai írásokat publikál egy országos női magazinban?
– Segíthet, de talán verseskötetet kevesen vesznek meg ezért. Most összeállt egy kötet az újságokban megjelent tárcákból, ami egy hónap múlva már a boltokban lesz „Hazaviszlek, jó?” címmel.

– A versekhez, a prózához honnan meríti a témát?
– A legritkább esetben van benne a saját életem. Megtalálnak a történetek, mert fülelek és megfigyelek. Ha valaki ezzel a kiélezett figyelemmel járkál a világban, akkor folyton elhall történeteket. Izgalmas kiszűrni, majd megírni mindazt, ami az emberiség történetében állandó, ami a helyzetek dramaturgiájában ismétlődik, de a mozgatórugókon lehet bíbelődni. Nekem mindig az az izgalmas, ha a pillanatnyi díszlet és az aktuális időpillanat mögött az állandóságot meg tudom látni.

– Ha középiskolásoknak kellene mesélnie arról, hogy él ma egy költőnő, akkor mit tartana fontosnak elmondani?
– Nagyon különös, amit kérdez, mert szoktam középiskolai osztályba menni, ahol legelőször azzal kell szembesülnöm, hogy a gyerekek szerint a költőnő, mint olyan, nincs is. A költő eleve férfi, szemüveges, és az is csoda, ha él, mert ha nincs meghalva, az már furcsa. Én kiábrándító dolgokat szoktam mondani, mert a világon semmi különös nincs az életemben. A gyerekem most már egyedül jár iskolába, és az iskolakezdés előtt én is ugyanazt csináltam, mint minden szülő ebben az országban: füzeteket vásároltam, felpróbáltattam a gyerekemmel az összes ruháját a szekrényből. Persze mindent kinőtt a nyáron. A hétköznapjaimat pedig úgy kell elképzelni, hogy délelőtt hozzáfogok otthon dolgozni, mert ott a munkahelyem, és addig csinálom, amíg a gyerekem haza nem jön az iskolából. Még egy jelentős különbség van köztem és aközött, aki munkahelyen dolgozik.

Én ugyanis nem úgy dolgozom, hogy ha letelt az idő, akkor felállok, ugyanis a figyelmem szinte soha nem kapcsol ki. Például ma délelőtt mentem a dolgaimat intézni, és közben azt figyeltem, hogy ki hogy beszél, mit mesélnek egymásnak az emberek, amikor mobiltelefonál valaki a villamoson, akkor azt hallgatom, mit mesél, ami mögé aztán majd én kitalálom a történetet. Most is egy gyönyörűt láttam: a fodrásznál valaki fölfeküdt három székre, és a fodrásznő tanította úszni, a férfi pedig csinálta a mozdulatokat a levegőben. Egészen hihetetlen volt. Ezek ajándék történetek.

– Volt már, hogy valaki magára ismert a története alapján?
– Sajnos volt, de csak egyszer. Írtam valakinek a feleségéről, aki annyira meghízott, hogy a lejtős utcában, ahol laktak, úgy kellett feltolni, mikor mentek haza. A nő magára ismert. Azóta vigyázok, hogy direkt módon ne használjam a történeteket, inkább becsomagolom, vagy többet összevonok.

– Mi a szerepe a 21. században egy írónak vagy egy költőnek?
– Nem tudok erre fennkölt választ adni. Az a szerep, ami a fejünkben ehhez kapcsolódik, sajnos devalválódott. Nem hiszek a küldetéses szerepben, nem hiszen azt sem, hogy egy szerző egy embercsoport nevében nyilatkozhat, vagy akár utat mutathat. Én igazából csak a személyes felelősségvállalásban hiszek, és abban, hogy amit megírunk, azt hitelesen kell csinálni, annak muszáj igaznak lennie. Egyébként pedig, amit egy író vagy egy költő tehet, az nem más, mint hogy nehezen kimondható vagy nehezen megközelíthető dolgokról ír. Bár ez is csak egy személyes küzdelem, hiszen nem az a feladatunk, hogy mások nevében beszéljünk, de megadhatjuk a ráismerés örömét másoknak.