HEOL

Az integrált nevelés kifejezés közhely. Hogy mögötte mégis rejlik tartalom, azt azok tudják igazán, akik a hétköznapok során is gyakorolják ezt.

– Kicsit féltünk, milyenek lesznek, hogyan fogunk velünk beszélgetni – felelik szinte kórusban az egri Balassi Bálint Általános Iskola harmadikosai, amikor délutáni szabadidős foglalkozásukon arról kérdezzük őket, hogyan fogadták a lehetőséget, hogy két hetente sérült gyermekekkel együtt játszhatnak. Ma már természetes nekik, hogy sérült társaik is éppen olyan emberek, mint ők, épp úgy éreznek, gondolkodnak, csak különleges nyelven lehet hozzájuk eljuttatni az információt. Ez pedig a jelnyelv.

A Bartakovics Béla Közösségi Házban, az Esélyek Háza szervezésében és az Eszterházy Károly Főiskola neveléstudományi tanszékének szakmai programjában 2006 óta tart ez a különleges párbeszéd. Az idén a Balassiból érkeznek az ép gyermekek, a Mlinkó Jánosból a sérültek.

Tajtiné Lesó Györgyi és Nagy Judit, a foglalkozást vezető két oktató azt magyarázza, munkájuk legnagyobb eredménye, amikor az egyébként négy fal közt találkozó gyerekek egyszer csak „összefutottak" az Érsekkertben és magától értetődően játszottak együtt.

Elfogadóbb, aki már találkozott sérült emberrel
A hatéves program tapasztalata, hogy azok a gyerekek, akik kis közösségből jöttek, netán a családjukban is van sérült ember, sokkal inkább elfogadóbbak, mint azok, akiket egyfajta elit életre akarnak nevelni. E találkozókon jelnyelvet tanulnak és gyakorolnak, festenek, rajzolnak, karkötőket készítenek. Közben játszva tanulnak. Egyebek között elfogadást is. És így már nem is közhely az integráció.