HEOL

– Dermesztően hideg éjszakák vannak mostanában. Hogyan lehet megóvni a hajléktalanokat az ilyenkor fenyegető fagyhaláltól?

– A megelőzés nem egyik napról a másikra történő dolog. Erre már akkor odafigyelünk, amikor beköszöntenek az első hűvös őszi napok. A Kertész utcai gondozói házban a szokásos hetven helyett tízzel több rászorulónak készítjük elő a szállást, szükség esetén a társalgót is ágyakkal, fotelekkel rendezzük be. A nagy hidegek idején a városban élő 130-140 hajléktalan zöme bekényszerül hozzánk. Vannak viszont olyanok, akik öntörvényűen élnek, s egy-egy romos épületben, különböző zugokban, széllel bélelt sátrakban húzzák meg magukat. Őket, s általában a rászorulókat vastag ruhával, takaróval látjuk el, a Vöröskeresztnél és a Karitásznál pedig rendszeresen forró teát, meleg ételt kapnak. Így évek óta sikerül átvészelniük a fagyos időszakokat is.

– Miként került kapcsolatba ezzel a kiszolgáltatott réteggel?

– Miután végeztem az egri Kossuth Zsuzsa Szakközépiskolában, a családsegítőnél kezdtem dolgozni, ahol egy idő után utcai szociális munkás lettem. Megtanultam, hogy ezekhez a számkivetett emberekhez kellő hozzáállással, sok-sok tapogatózó beszélgetés után lehet közel férkőzni. Még akkor sem biztos, hogy teljesen megnyílnak. Személy szerint számon tartom őket, ismerem a sorsukat, egészségügyi állapotukat, napi gondjaikat, még a cipőjük méretét is, mert csak így tudok érdemben segíteni rajtuk.

  Nehéz sorsok ismerője. Sok-sok beszélgetés kell ahhoz, hogy a hajléktalanok megnyíljanak FOTÓ: ÖTVÖS IMRE

- Főként az idősebb, képzetlen, mindenről lemondó, s alkalmazkodásra képtelen emberek kerülnek kilátástalan helyzetbe. Van, akit orvoshoz vagy tüdőszűrőre kell vinni, másnak az elveszett személyi igazolvány pótlásában, a segélyhez szükséges iratok kitöltésében kell segítenünk. Az viszont hamar kitűnik, hogy ki az, akiben van még igény és akarat az újrakezdéshez. Az ehhez nyújtott sokrétű támogatás mellett, elsősorban azt kell tudatosítani bennük, hogy mibe kerül manapság az önálló élet, s hogy mit kell vállalniuk és tenniük a saját lábra álláshoz.

– Ismerve a hajléktalanok megítélését, egyik esetben sem irigylésre méltó a helyzetük.

– Hajléktalanok mindig is voltak, ám csak a '80-as évektől figyelt fel rájuk a társadalom. A nagy többség tíz éve sem szerette őket, most sem tekintenek sokkal megértőbben rájuk. Egyszerűbb úgy ítélkezni, hogy koszosak, büdösek, jobb kerülni őket, mint segíteni rajtuk a kidobandó étellel, egy-egy feleslegessé vált ruhadarabbal. De már az is sokat jelent, ha csak felhívnak valakit, aki törődik velük, ha a kemény mínuszokban a fagyos kapualjban találják valamelyiküket.

– Mi hiányzik belőlünk ahhoz, hogy megértőbbekké, segítőkészebbeké váljunk?

– Az embertársainkra irányuló figyelem, s ez nemcsak a hajléktalanokra vonatkozik. Bár, most még stagnál vagy csak minimálisan, 1-2 százalékkal emelkedik a hátrányos helyzetűek aránya, vannak intő jelek. Csak bele kell gondolni abba, hogy a napjainkat jellemző gazdasági válság, s az egyre nehezedő életkörülmények miatt sokak számára megnőtt a társadalmi lecsúszás veszélye. Ez olyan mezsgye, amely a végzetes mélységekbe vezethet, s amire támasz nélkül nagyon nehéz visszatalálni.