HEOL

Aki még nem csinálta, kegyetlenül fél tőle, aki meg már túl van rajta, mosolyogva, kicsit talán még nosztalgiával is gondol vissza élete első igazán nagy megmérettetésére, az érettségire. Mindaddig azonban hosszú az út. Van ugyanis az érettségizésnek is egy érzelmi fázisa, aminek első jele a matúra előtt egy évvel jelentkezik a diákokon.
Akkor úgy érzik, hogy ők bizony nem lennének képesek arra, hogy mindazt a tudáshalmazt rendszerezzék a fejükben, amit az elmúlt több mint tíz év alatt az iskolában tanultak.

Még azt is elképzelhetetlennek tartják, hogy a folyton pallérozott elméjükből elő tudják majd húzni azt, amire éppen a legnagyobb szükségük lesz a vizsgán. Aztán ahogy vészesen közeledik az érettségi, egyre inkább kénytelen elhinni minden diák, hogy tőle kérdezhetnek bármit, ő tudni fogja a választ. Még akkor is, hogyha csak annyit "fáradt", hogy az órákon figyelt. Merthogy ennyi is elég már az utóbbi években ahhoz, hogy valaki középszinten érettségi vizsgát tegyen. A ketteshez mindenképpen elegendő.

Aztán amikor már ott vannak a végzősök előtt a feladatok, akkor tör elő az érettségihez fűződő érzelem második fázisa. Valahogy így: "Bezzeg tavaly mennyivel könnyebb volt!" Ez az érzés egy-két év múlva sem változik, hiszen még egy jó ideig úgy gondolják majd, hogy az övék volt a létező legnehezebb feladatsor, mellyel a 12 éves tanulással töltött időt lezárták.

Ám az is tapasztalat, hogy minél jobban telik az idő, az érettségi annál szebb és kellemesebb emlék lesz.