HEOL

A szegénység az élelmiszerüzlet parkolójában is tetten érhető. Nem azért, mert a koldulás speciális formáját választó néhány középkorú férfi ott ácsorog és mindenkit megszólít, aki csak a kocsijához tolja a bevásárló kosarat. Kérdésük roppant egyszerű, azt tudakolják, visszatolhatják-e a négykerekű alkalmatosságot. Kis boltról lévén szó, a parkoló is miniatűr, így ezeknek a „segítőknek” öt-tíz métereket kell megtenniük a hőn óhajtott százforintosért, amivel a fémszerkentyű működik.

A szegénység a válaszokból világlik ki igazán. Ki azt mondja, hogy ez az egyetlen százasa van és kell az érme még a másik boltnál is, ki arra hivatkozik, hogy nem pénzzel, speciális bilétával oldotta ki a láncsorról a kiskocsit. Az őszintébbek közül néhányan bevallják, hogy nekik is szükségük van minden fillérre. Ne tévesszen meg senkit, hogy autóval jöttek idáig: előtte a közeli benzinkútnál mindössze háromezer forintból tudtak tankolni.

Mások arrogánsak. Szavaikból sugárzik a méltatlankodás. Még hogy életerős, munkaképes emberek naphosszat mást se csinálnak, mint támasztják a bolt falát, és ha csak húszan megsajnálják őket két óra alatt, rögtön kétezer forinttal lesznek gazdagabbak! Több liter kannás borra, kevéske kenyérre és még cigarettára is futja. Mindenük megvan egy sűrűn ismételgetett kérdőmondat fejében.

A visszautasítók reakcióiban rejlik az igazi szegénység. Ki tenne szóvá különben száz forintot, negyven deka kenyér, vagy egy deci kóla árát, ha kicsivel jobban menne a dolga?