HEOL

A Főegyházmegyei Karitász az állami krízisprogram kezdetekor nyitotta meg az épületet, igaz, már korábban is gondoltak rá. Mindössze 10 ággyal kezdték, azóta háromszor ennyinél járnak. Egyfajta második hajléktalanszálló lett a helyiség, bár van, aki „csak” melegedni, vagy mosakodni tér be. Erre is van lehetőség, sőt, aki itt szeretne maradni éjszakára, annak kötelező.

Az érkezőket Árvai Ferenc, a Karitász igazgatója fogadja, emberséggel, szeretettel és barátsággal. De nemcsak a kezét nyújtja mindenkinek, hanem sapkát, cipőt, kesztyűt, sőt szappant és törölközőt is. Ő úgy fogalmaz: „sokba kerül ez a hajléktalanoknak, ugyanis használniuk kell”. Az atya az egyetlen, akit az itt lakók elfogadnak vezetőjüknek, pedig nem király ő ebben a kis világban, mindössze egy barát. Panasz sem érkezett a környéken lakóktól, a játékszabályokat mindenki betartja.

  Forró teát, meleg vacsorát, sapkát és kesztyűt is kapnak Fotó: Gál Gábor

– Két fontos alapelvünk van – tájékoztat Árvai Ferenc. – Az egyik, hogy mindenki egyenlő és ugyanolyan joga van a nyugalomhoz. A másik pedig, kicsit szlengesen: no balhé! Ezeket mindenki betartja. Mint mindenhol, kisebb viták itt is megesnek, de komoly konfliktus nem történt. Teljesen más világban élünk itt, mint amit a hajléktalanoktól megszoktak az emberek. Én úgy fogom fel, mintha egy táborozás lenne. Az itt élőkkel a nap 24 órájában foglalkoznak a Karitász dolgozói, önkéntes segítők és a RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat munkatársai. Nem titok: a nálunk lakók közül többen függőséggel küzdenek. Alkoholt azonban ide tilos behozni – teszi hozzá.

Esténként filmnézés a program, ami első hallásra luxusnak tűnhet, de ebben az estben pedagógiai eszköz is a mozi: leköti az embert, s nem a gondokkal foglalkozik. Vacsora után csend van a teremben, többen olvasnak újságot, könyvet. László Gábor a város határában él, a szabad ég alatt alszik.

– Nagyon nagy dolog, hogy egyáltalán gondoltak ránk. Idebent segítettek felkészülni a télre, s már az, hogy megfürödhettem, rengeteget jelent. Emellett mindig van kivel beszélgetni, ki tudom önteni a lelkemet – meséli, s szinte minden mondat után hozzáteszi: nem tudja eléggé megköszönni, hogy emberi körülmények között élhet.
Gábor szavait hallva, majd’ mindenki helyesel, s az egyszerű vaságyakról is úgy beszélnek, mintha szállodában lennének. Egyesek még a kifejezést is használják, mire az atya sietve teszi hozzá: ez nem a Hotel InterContinetal, a férfiak maguk takarítják a szobát, a fürdőt, a folyosót a járdát, van, aki városban is segít a Karitász munkatársainak.

A hír, hogy van egy ilyen hely, szájról szájra terjedt Egerben. Aki először nem is akart bejönni, a hajléktalan ismerősétől hallotta: „az atyánál jó helyünk van”. Ottjártunkkor 28-an laktak az egykori iskolában. Mielőtt elindultunk, Árvai Ferenc filmet tett a lejátszóba, s a szobákból szép sorban előjöttek az emberek. Ezen az estén Clouseau felügyelő járt a Rózsaszín Párduc nyomában. A férfiak nem harsányan, de nevettek a csetlő-botló rendőrön, miközben közelebb húzódtak a radiátorhoz. Megköszönték, hogy ott voltunk, s kiemelték: nem tudják meghálálni az atyának, amit értük tett. Nem ilyennek ismertük a hajléktalanokat.