HEOL

Augusztus 20-án rajtunk kívül két nemzet ünnepel: az észtek a függetlenség 1991-ben történt megújításának napját, a marokkóiak a király és a nép forradalmát éltetik. A mi augusztus huszadikánk „bonyolultabb” mind a balti, mind az afrikai országénál, hiszen a történelem annyiféle hangsúllyal ruházta fel ezt a ünnepünket, hogy követni is nehéz.

Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk: leghelyesebb Szent István király ünnepeként megülnünk első királyunk temetésének, szentté avatásának évfordulóját. Az elmúlt hat évtized azt igazolta, hogy ez volt az igazán maradandó eleme a napnak. Az embereknek szívük mélyén még akkor is ez jelentette augusztus huszadika lényegét, amikor a Rákosi-éra gondolatrendőrsége éberen leste, hogy meri-e bárki másként beállítani, mint a Magyar Népköztársaság Alkotmányának Napja, esetleg egy kicsit az Új Kenyér ünnepe.

A rendszerváltozás utáni évek – bár azt hittük letisztítja majd viszonyunkat augusztus huszadikához – egyáltalán nem vittek közelebb ahhoz, hogy egy nemzet tagjaiként együtt, ugyanazt ünnepelhessük. Az Alkotmány kiesett, nem csak azért, mert már nincs is. Az új kenyérrel kapcsolatban is adódhatnak fenntartások, különösen azokban a régiókban, amelyekben sokaknak már nincs is kenyere. Sem új, sem régi. Az államiság szálat pedig az jellemzi, hogy mindig az éppen hatalmon lévők sajátítják ki az elismerések odaítélésétől a tűzijátékok színösszetételéig.

Elkeseredésre azért nincsen ok. Mi már csak olyanok vagyunk, hogy hátat fordítunk a politikának, amennyiben sok az acsarkodás. A tűzijátékról pedig tudjuk, hogy az minden időben pártsemleges.