HEOL

Kétfajta apuka létezik: aki gyúr a gyerekeinek hóembert, meg aki nem. Utóbbit se feltétlenül feszítsük keresztre, lehet, hogy szívesen szerezne örömet csemetéjének, ha többet nem is, néhány önfeledt percet, csak nem bírja a hideget. Vagy nincs érkezése, hiszen valóban fárasztó sportág a pénzvadászat. De az is lehet, hogy csupán nem kerül kopott lábosa kalapnak, fölös répája orrnak. Vagy persze megeshet – és ez már neccesebb –, hogy nem teremteni született erre a bolygóra. Lusta, gonosz, anti-humanista.

Pedig szükség van a jófajta telekre. A kifagyott dunnahuzat életet lehel a fűtött szobába. Szikrázik, szétfeszíti a falakat, még a gázszámlát is elfeledteti egy-két pillanatra. Behozza a kinti világot konok valójában. Ha nem hozná be, ki kéne menni érte, hóembert tákolni, havat lapátolni. Kár csűrni-csavarni, így lesz gömbölyűvé a téli valóság: a benti meghittség és a kinti zimankó. Legalább azok számára, akik elhiszik – talán vagyunk még páran –, hogy az élet rendszerébe telepítettek kiegyenlítő tartályt is.

Hát megkaptuk a jófajta télből! Választhatunk: fogszívás a csikorgó hidegben, nyálfagyasztó szitkok, vagy pár vidám óra. Legyen ez a másik. Jó gyerekké lényegülni ismét, mesélni régi zimankókról, szánkózásról. Amikor a tavon iringáltunk, és mások kabátját tömtük ki a hóval. Hagyjuk a jelen bajait! A tél akkor is tél, ha már a kikeletre várunk. Majdcsak elmúlnak a mínuszok egyszer. A hóember úgysem éri meg a májust; legyünk belátóak, most adjunk neki esélyt!