HEOL

Első olvasatra-nézésre egy kedves és tanulságos, zenés-verses minekmondják Varró Dániel agyszüleménye, -menése Presser Gábor kiváló muzsikájával a Túl a Maszat-hegyen című darab, amit az országos siker után most, az Agria Nyári Játékok nyitányaként a Forrás Diákszínpad adott elő Venczel Valentin rendezésében, kiegészítve igazi profi színészekkel (Balogh András, Klepács Andrea, Szél Anikó, Baráth Zoltán).

  Mint a mesében. Maszat Jankából akár Foltnélküli Johanna is lehet. Ahhoz persze be kell rúgni a győztes gólt. FOTÓ: GÁL GÁBOR

Venczelre jellemző, hogy majd minden rendezésében megpróbál valami újat, különlegeset megtalálni. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy „összeereszt ” olyan szereplőket, akik máshol nemigen találkozhatnak egy színpadon, s ez általában működik, ahogyan ez alkalommal is. S megtalál olyan alkotótársakat, mint most például – és immár nem először – a szobrász Rostás Beát, aki a csak rá jellemző izgalmas látásmódot képes volt a jelmezekben megmutatni, úgy, ahogyan azt eddig csak hatalmas kőszobraiban fedezhettük föl.

Ez a többrétegűség, mely a szereplőválasztást illeti ebben az előadásban különösképpen szükségszerű. A felszín alatt ugyanis, Varró Dániel sziporkázó strófái, rímei mögött nagyon is húsbavágó problémákat feszeget. Egymás elfogadása, a különböző világképű, -látású egyedek és embercsoportok egymás mellett éléséről, annak lehetetlenségeiről és/vagy lehetőségéről mesél a történet, mely látszólag két gyerek, a Maszat-hegy völgyeit és csúcsait járó Muhi Andris (Pintér Kristóf) és Maszat Janka (Farkas Vera/Kerek Vivien) kalandjait meséli el.

Mi fiúk emlékszünk még, hogy amikor a suliból hazafelé, a réten ledobtuk a táskáinkat, előkerült a labda, egy-egy földre vetett mackófelső szolgált kapufául, előkerült a fűzős bőrfoci, s már rúgtuk is a labdát. A szabályok egyértelműek voltak: három korner: egy tizenegyes! És máris folyt a „küzdelem”! Ott rúgta a bőrt a párttitkár gyereke, a lelkész fia, a cigány srác, a rosszcsont kölyök meg az eminens tanuló is. Mind együtt! A lányok meg szurkoltak. Na nem a csapatoknak, hanem annak, aki éppen tetszett nekik. Aztán, amikor a változó szerencse hol egyik, hol másik csapatot ajándékozta meg győzelemmel , mind együtt rohantunk az ártézi kúthoz, hogy szomjunkat oltsuk a mélyből föltörő hideg vízzel. Majd mindenki egyformán szurtosan, izzadtan ment haza leckét írni, s anyáink mind ugyanúgy ingatták fejüket, látva maszatos, izzadt csemetéjüket. Ott, akkor még nem voltak különbségek, nem voltak elválasztó dolgok, csak a csapat volt, aminek még az összetétele is mindig változott.

Aztán fölnőttünk. Már nem volt csapat, vagy ha igen, akkor egy-egy zárt közösségben találtuk magunkat, melyek közt már rég nincs átjárhatóság, de esetenként párbeszéd sem.
A Túl a Maszat-hegyen című darab éppen erre hívja föl a figyelmet a maga sajátos, eszközeivel. Beszippant egy izgalmas világba, ahol vannak maszatosak és tiszták, büdösek és illatosak. Szinte áthághatatlan akadályokat, mint például Badarország (Magyarország…?) határait kell áttörni hőseinknek. Dacolva előítéletekkel, ellenségeskedéssel, meg nem értéssel, kémekkel és alakoskodással.

A való élet fordítottját éljük meg a játszókkal. Hisz míg mi gyermekkorban éltük meg a közösségi érzést, s harcaink a focipályán dőltek el, s csak később vesztettük el ártatlanságunkat, itt a feloldhatatlan konfliktusokat éppen egy focimeccsen oldják föl az alkotók, miután – Venczel Valentin remek rendezői ötlete nyomán – a közelgő, vagy közelben zajló háború rettenetes zajai rá nem döbbentik a szereplőket, hogy nem lehet az öldöklés megoldás problémáikra. Döntsön a foci! Győzzön az, aki először rúgja be a focilabdát azok közé a bizonyos mackófelsőkkel  jelzett kapufák közé!
Lenne bár ilyen egyszerű a mindennapjainkat megkeserítő konfliktusainak megoldása!