HEOL

Már a műsorterv kihirdetésénél is meglepetést okozott a bejelentés: a Gárdonyi Géza Színház 2011/12-es évadának első bemutatójául Sütő András Káin és Ábel című drámáját választotta Blaskó Balázs. A direktor a saját maga által rendezett előadással ugyanis tizenkilencre húzott lapot. A januárig rendelkezésre álló pénzből elvileg azt gondolná az ember, az igazgató minél többet akar kihozni. Ez pedig azt jelentené, hogy bemond biztosnak tűnő zenés előadást nyitánynak, a nép tódul, jegyet és bérletet vesz, térdét csapkodva kacag, tapsol, és hazatér. Ehelyett kap hatalmat, dühöt és testvérgyilkosságot: azaz egy „áltörténelmi drámát”. Ám a merészség önmagában nem erény.

Nagy titkot nem árulunk el azzal, ha már az elején tisztázzuk: a címszereplőkön múlik az élmény, azaz már a kezdő negyedórában kiderül, érdemes-e végigülni a három felvonást. Káin (Portik Györffy András) és Ábel (Káli Gergely), e két egymástól teljesen ellentétes életfelfogású karakter vitájában kibontakozik jellemük, Istenhez fűződő viszonyuk. A lázadó és a megalkuvó testvérpár dialógusa persze – mint az előadás során végig – sokkal több jelentést hordoz.
„Káin: A félelem: nem szövetség.
Ábel: A hűség: nem félelem.
Káin: A rettegés: csupa hűség.
Ábel: Az alázat nem félelem.
Káin: Az alázat: gyalázat.”
A szópárbaj Egerben működik. A fivérek élnek, a publikum bátran maradhat székében, mert e – mindannyiunkban rejlő – kettősség végig él, és életben tartja a konfliktust.

  Nem a sorson múlik, hanem az emberségen. „Mert ha porból lettünk is: emberként nem maradhatunk az alázat porában”. FOTÓ: GÁL GÁBOR

Az „ősállapotban” megjelenő mély érzelmeket Éva (Saárossy Kinga) csillapítja le. Az örökkön vétke miatt szenvedő nő lehetne a kapocs, ám titkát nem ismerheti meg senki. A legelső bűn az övé, s a halandósággal sújtott hús-vér anyafigura már nem lázad, nem hajlong, csak retteg. Párja a mindig kígyót ölő Ádám (Venczel Valentin), a megtört férfi, a megbocsátás képességének hiányával. Az első (önsorsrontó) ember alkoholba fojtja bánatát, mert ízlelte az Édent, de már csak az illata maradt neki.

E családképbe, s a két fiú közé érkezik Arabella (Marjai Virág), aki új dimenziót is hoz magával isteni üzenetként. A csillaglány a megfejthetetlen titok, a szerelem szimbóluma, az egyetlen, akinek változik a jelleme a darab során. Választása, s e döntés megbánása ébreszti fel benne a testi vágyat, mely fontos alapköve a végzetnek. Kár, hogy a választás előtt bujább, mint amikor valóban szerelmes, bár misztikumából nem veszít.

E kétellyel és hittel, bűnnel és megbánással teli família életében Isten, azaz a hatalom az egyetlen, amelynek léte mindannyiuk számára megkérdőjelezhetetlen. A kérdés csak az: sorsukat önmaguk, a szavak vagy hitük alakítják, elkerülhetik-e az elkerülhetetlent.
Sütő András drámáját 1977-ben adták ki, fél évvel később már a budapesti Nemzeti Színházban játszották, s nem sokkal később a Kolozsvári Állami Magyar Színház is műsorra tűzte. A Ceausescu-diktatúra alatt mint metafora, a közönségnek egyértelmű volt.

Bár ma Magyarországon minden hivatalos dokumentum szerint demokrácia van, hatalomból, megalkuvásból és felemelt fejből is jut bőven. Blaskó Balázs vállalása önmagában még nem dicséretes, az már annál inkább, hogy képes volt merészen kezelni az alapanyagot. Ugyanakkor gyorsan el kell felejteni, hogy a rendező az Isten. Az Úr ugyanis Blaskó hangján szólal meg a darab elején, e választás pedig már csak azért sem szerencsés, mert egészen más asszociációt kelt az amúgy is több síkon mozgó mű kezdetén. A stilizált agresszió működik, de az előadás végén „civilben mondott” üzenet sajnos ellentétes az addig hatásos játékkal.

Élményszempontból azonban mindez csak forgács. A maradiaknak modern, az újítóknak konzervatív vonal is mutatja: a harc örök, a megegyezés és az összefogás azonban nem lehetetlen. Csak ha eleve elrendeltetett. Az egri színpadon azonban él a gondolat.