HEOL

Valamikor a boldog békeidőkben járunk, amikor a nemesség s a polgárság igazán nagyvonalúan élt, kaszinók, az Opera, nagy pezsgős vacsorák, pezsgő társadalmi élet és persze elegáns vagy kopottabb piros lámpás házak szegélyezték a mindennapokat. Meg inasok, szobalányok, akik ugyan jobb-rosszabb életet éltek az úri házaknál, s viszonylag biztos megélhetésük mellett áhítoztak afféle nagyvilági életre, amilyen gazdáiknak jutott. Mindenki tudta jól a helyét, s ennek megfelelően is viselkedett, a kisördög azonban mindig ott motoszkált a lakájban, hogy egyszer kipróbálhassa mindazt, amit teszem azt a báró úr megélt nap nap után. A kis szobalány pedig megveszett azért, hogy egyszer magára ölthesse a nagyságos asszony estélyi ruháját, s prémstólával a vállán urak gyűrűjében libbenhessen föl selyemcipőben az Opera lépcsőjén. Sőt, tán az urak, úrnők is eljátszadoztak a gondolattal, hogy kipróbálják a cselédség szabadosabb, egyszerűbb, alakoskodástól talán mentesebb életét.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Ebbe a világba repít el a zenés játék Moravetz Levente rendező segítségével, aki bevallása szerint a fent vázolt szituáció ellenére sem akart semmiféle mély társadalmi mondanivalót felmutatni  a színpadon. Ezt a célt pedig sikerült maradéktalanul teljesítenie. Megmaradt a legprimérebb olvasatnál, elandalodva a Gyertyafény-keringő unásig jól ismert melódiáján. Amikor a vagabond skót költő, Robert Burns 1788-ban e dallamra írta meg az Auld Lang Syine című versét, ezt a dalt már rég énekelték vörös hajú lányok és szoknyás férfiak a skót felföld hegyei közt. S hogy e fülbemászó dallam ne menjen feledésbe, arról gondoskodott a bécsi zeneszerző, Robert Katscher, vállvetve a német Siegfried Geyer íróval, midőn megírták, s világsikert csináltak a Gyertyafény-keringővel. El is hangzik vagy fél tucatszor, hol a bárót formázó Csengeri Attila, hol Gastont, az inast alakító Rácz János előadásában, pianínó előtt ülve.

No de ez a szerencsétlen, kopott hangszer egyetlenegyszer szólal meg őszintén, amikor is Rácz rákönyököl a billentyűkre. Sajnos nem elég, hogy a darab szerint csak elzongorázott dallam meghangszerelve szólal meg, olyan jelenet is akad, hogy a szereplő zongorázás közben fölpattan a kerek székről és táncra perdül. Ha ezt poénnak szánta a rendező, akkor sem ül ebben a formában. Kár, mert ilyen bakik nem igazán engedhetőek meg bármilyen színházi – főleg nem zenés – előadásban, hisz semmiképpen sem az átgondoltságot és az odafigyelést bizonyítják. Pedig minden be van dobva, hogy a lelkes nézősereg rekeszizmait megeddzék.

Nem elég, hogy a darab tele van tréfás szituációkkal, jobb-rosszabb szóviccekkel, de van itt dadogás, pöszeség, affektálás, csetlés-botlás meg minden, ami kell – vagy éppen nem kell. Mert ezek nélkül még erősebb, profibb lehetne a végeredmény. Mert itt kérem minden el van játszva, sőt túlságosan is oda van téve. A kevesebb gyakorta sokkal többet érne, mert nem bohózatra, hanem vígjátékra ült be a nagyérdemű.

Ennek ellenére öröm újra ezen a színpadon látni és hallani Zám Andreát, aki igencsak ügyesen oldja meg hálás szerepét, amikor a szobalány bő szőrmebundában próbálja elhitetni, hogy igazi dáma, s azt is, amikor visszavedlik „Moáriából” Marissá. Hasonlóan élményszámba megy Szilágyi Olga újbóli egri debütálása. Dér Gabi Vali szerepében igencsak meggyőző, s Vókó Jánost sem kell „Tituszkolni” a színpadról, bár mutathatná félelmetesebbnek és súlyosabbnak a féltékeny férjet, Tölgyfalusi Tölgyesi Tituszt. Lisztóczki Péternek ez alkalommal nem sok babér terem, meg kell hogy maradjon annál, hogy da-da-dadogással operál.

Kamaradarab ez, nem nagyoperett, s talán mint zenés darab, nem is rengeti meg a világot csak hellyel-közzel jelentő deszkákat, de sugároz egyfajta miliőt, ami adhat okot nosztalgiára, de el is borzaszthat. Ebben az egri előadásban persze semmi elborzasztó nincs, csupán felkelti a vágyat, hogy odaüljünk egy kis pianínóhoz, s hogy ne csak borongósan a fekete billentyűkön játsszunk, hívjunk magunk mellé egy fruskát vagy egy nagyasszonyt, hogy kipróbáljuk magunkat egy négykezesben is...