HEOL

Ha tavasz, akkor fesztivál, s ha fesztivál, akkor kétévente monodrámák az egri Gárdonyi Géza Színházban. Ez az évek óta tartó hagyomány folytatódott kikelet havának utolsó napjaiban. A fellépők névsorából már látható volt, hogy nem akármilyen eseménysor vár a publikumra, aztán ahogy teltek a napok és egymást követték a produkciók, már kiviláglott, hogy olyan válogatást láthatnak itt, melynek darabjai egyenként is kiválóak, de így együtt, egy csokorba gyűjtve a legrangosabb színházi találkozók sorába emelték ezt az egrit.

Láthatóan a legnagyobb nevű aktoroknak, mint Eszenyi Enikőnek, Csákányi Eszternek vagy épp Kern Andrásnak is fontos volt, hogy jelen legyenek a fesztiválon, s ha már itt vannak, akkor mindent megmutassanak magukból. Nem haknizni érkeztek, hanem élményt adni és élményt kapni. Mert láthatóan egri színpadra állni, az itteni közönség előtt megmutatkozni fontossá vált, rangot jelent a honi színházi közéletben. Ezt a rangot pedig az itteni társulat vívta ki, melynek megítélése országosan a legmagasabbak között áll.

  Fesztbaum Béla Kosztolányit idézte meg. Fotó: Gál Gábor

Lehet, hogy csak a véletlen, pontosabban az egyeztetési anomáliák szeszélye okozta, hogy még az előadások sorrendje is mintha meghatározott dramaturgia szerint alakult volna.
A történelem ez alkalommal leginkább a huszadik századhoz kötötte a szerzőket, előadókat s így a nézőket is. A századelő és a Nyugat szelleme lengte be a teátrum termeit. Kezdve mindezt egy örömteli hazatéréssel. Fesztbaum Bélát ugyanis végre itthon láthatta a nagyérdemű, mégpedig nem is akármilyen produkcióban. Kosztolányi Dezső verseiből, prózai alkotásaiból hozott haza egy estet, A léggömb elrepül címmel, melyben magával ragadóan idézte meg a kiváló költő-író-publicistát, s a kort, a szellemet, melyben alkotott. Fesztbaum műveli és teszi a csodát. Úgy, ahogyan csak a legnagyobb színészek képesek. Fesztbaum Béla fellépése egyébként is pótolt egy fájó hiányt. Az egri fiú jóvoltából legalább egy ilyen félig-meddig hazai alkotás is kerülhetett a műsorba, ha már idén a Gárdonyi Géza Színháznak nem volt olyan alkotása, melyet megmutathatott volna a fesztiválon.

Ugyanebből a korból, miliőből és persze a 100 éves Nyugatból szemelgetett Pregitzer Fruzsina is, aki  a nyíregyházi Mózicz Zsigmond Színházból hozta el a hevesi megyeszékhelyre az Olt Tamás rendezte, Nem viccelek, csak játszom című estjét. S valóban szó sem volt itt viccről, sokkal inkább egy színésznő rengeteg arcáról, tehetségről és persze történelmünk gyakran oly borzongatóan hűvös szeleiről.

A történelemtől áthatott előadások sorában legmesszebbre Tóth-Máté Miklós nyúlt, amikor a református prédikátornak, a Biblia magyarra fordítójának élete nyomán írt drámát Én, Károli Gáspár címmel. A debreceni Csokonai Színházban, Árkosi Árpád rendezésében bemutatott kiváló alkotást Kóti Árpád hozta el Egerbe, aki ezzel a bemutatóval ünnepelte pályára lépésének 50. évfordulóját. Egerben igazi megszentelt alkalom volt hallani a kálvinista prédikátorok ajkain megedzett veretes, erőteljes szavakat.

  Vándor Éva, mint Shirley Valentine. Fotó: Gál Gábor

Aztán volt azért olyan pillanat is, amikor a színházművészet csúcsairól kicsit lejjebb kellett tekinteni. Nem kiemelt időpontban és helyen került a műsorrendbe egy Petőfi-klasszikus, A helység kalapácsának átirata Szeretnek az istenek engem címmel, Jankovics Péter előadásában. Ám ez, ha nem is szakadék volt a csúcsokhoz képest, de legalábbis lejtő.
Persze nem maradhattunk szüzek napjaink, kapcsolataink problémáitól sem. Jó néhány manapság játszódó, éppen a nő-férfi viszonyt boncolgató, megérteni próbáló alkotás is színre került. A sort mindjárt egy igazi ikon nyitotta, a kiváló színész, rendező és színházigazgató: Eszenyi Enikő, aki végtelen könnyedséggel csavarta ujja köré pillanatok alatt közönségét, mai szerzők – főleg hölgyek – szövegeivel. Fölbukkant mások mellett Karafiát Orsolya, Kiss Judit Ágnes, Nagy Gabi, Rakovszki Zsuzsa és Tóth Krisztina is. A laza szövésű előadásban a zongoránál Darvas Ferenc volt a Kossuth-díjas művésznő partnere.

Hasonlóan magyar tollból eredő darabbal kápráztatta el a publikumot a magyar színjátszás másik nagyasszonya, Csákányi Eszter, aki  nyelvünk csodáinak egyik legeredményesebb kiaknázójától, Parti Nagy Lajostól  hozta el A hét asszonyát Anger Zsolt rendezésében, méltán aratva sikert számtalan szerepben megmutatva tehetségét.
Valami hasonlót láthattunk Györgyi Annától, aki ugyan nem magyar, hanem brit szerző, mégpedig Arnold Wesker színművét, az Annie, Anna, Annabellát mutatta be.  A darab három nő életébe enged bepillantást. Ezeknek a sorsoknak a mélysége – éppen a Parti Nagy-szövegek és -alakok mellett – bizony szerényebbnek tűnnek, Györgyi Anna mégis képes volt igazi, nekünk is érdekes figurákat megmutatni.

  Kern András, a kellékes.

A legismertebb ebben a sorban egy igazi klasszikus, a Shirley Valentine volt, melyet a kiváló Vándor Éva mutatott meg szórakoztatóan és kifogástalanul. De hogy ne tetőzzön a nőuralom, hát a zárónapon még találkozhatott a nagyérdemű egy újabb kiváló magyar szerző, Háy János történeteivel is, Rátóti Zoltán előadásában, Házasságon innen és túl címmel, mely eszköztelenségével csak a leírt és kimondott szavak kegyetlen erejével aratott méltán nagy sikert.

Az emberi kapcsolatokat persze nem csak szavakban, de mozdulatokkal is lehet és kell értelmezni. Erre tett frappáns kísérletet Ladányi Andrea, a kiváló táncos és a dobos Borlai Gergő, akik egészen különleges élménnyel ajándékoztak meg. Csodálatra méltó pillanatokat szerezve, amint a két művész eggyé válva, a dobos a táncos kezeivel  fogva a dobverőt szólaltatta meg a legelképesztőbb ritmusokat.
Ebből a sorból – mely mindennapjainkat, gyarló önmagunkat vett nagyító lencse alá – kilógott valamelyest Sztárek Andrea Margarida Asszonya, ami egy talán számunkra kevésbé ismerős szituációba repített Roberto Athayde brazil szerző tragikomédiájával, melyben hatalmas erők, kétségek és kétségbeesés lüktetett.

Persze mindez „csak” színház. S ki tudná ezt jobban, mint A kellékes. Főleg, ha ez a bizonyos kellékes a Kern András bőrébe bújik. Vagy fordítva. Itt a határvonal már teljesen bizonytalan, hogy hol kezdődik a Kern, és hol a szerep. Meg hogy mennyi ebből az eredeti szerző, Eberhard Streul és mennyi a már megint fölbukkanó Parti Nagy Lajos, aki magyarrá fordította mindezt. És akkor még ott billeg  azon a bizonyos labilis határvonalon Ilan Eldad a rendező is.  Na persze mindegy is. A lényeg az, hogy egy kicsit belekukucskálhassunk mindabba, ami a színfalak mögött, a reflektorok csóváin kívül történik egy teátrumban. Bár aki jól figyelt és a lelkét is elvitte a Monodráma Fesztivál előadásaira, annak lehet valami fogalma minderről. Itt a néző is úgy érezhette, ő is képes lenne – ennyi tapasztalattal – igazán jó előadást csinálni.
De a Kerné azért jobb…!