HEOL

A látszat csal: a marcona külső, az agyontetovált végtagok olyan rockmuzsikushoz tartoznak, akinek intelligenciája azok számára is nyilvánvaló, akik először találkoznak vele. Azok számára pedig, akik évtizedek óta ismerik Laczik Fecót, természetes, hogy eldiskurálhatnak vele a legváltozatosabb témákról is. Érdekes ember, kellemes beszélgetőtárs.

– A fiatalabbak talán már nem is tudják, hogy annak idején egy félig-meddig egri zenekarban kezdted a pályádat...
–  Még '86-ban rendeztek egy tehetségkutatót Hatvanban, ahol a megye legjobb basszusgitárosává választottak. Persze, ez messze volt a valóságtól, akadtak nálam jobbak még a városban is..., hogy mást ne említsek, Egon, az akkori Ring zenekar bőgőse. Csiszolatlan, tanulatlan voltam, ennek ellenére alig 16 évesen jól esett az elismerés. Mindenesetre hívott az egri Gusztus együttes, amiből egy másik hatvani sráccal kiegészülve megalakítottuk az Akcióegység elnevezésű formációt, amely három évig működött.

  Fecó szerint a tehetséges muzsikusoknak is kell tenniük azért, hogy ne kallódjanak el. FOTÓ: ALBERT PÉTER

– Hogyan lett ebből Beatrice?
– Nagy Feró szerette az Akcióegységet, gyakran játszotta számainkat Garázs című rádióműsorában. Amikor közös ismerősünk szót, hogy a Rice basszusgitárost keres, bekerültem a zenekarba, ahol már 17 éve játszok. Évekig egy hatvani gitáros, Péter Zsolti és egy boldogi dobos, Fülöp Pisti is velünk muzsikált, de később ők távoztak.

– Feró nehéz ember?
– Igen, de ezt másképpen nem is lehetne csinálni. Sokat követel, mert egy rockzenekarban szükség van vezéregyéniségre, itt nincs demokrácia. Amúgy pedig végtelenül profi és haláli jó fej. Mindezektől ő a „Nagyferó".

– Mostanában mivel foglalkoztok?
– Tavaly olyan albumot sikerült készítenünk, amelynek nótáit még a régi Ricsések – akik a Miklóska- és a Lugossy-féle bandán nőttek fel – is elfogadták. Ez folytatást követel, így új számokon dolgozunk, még ha manapság anyagilag nem is éri meg új lemezt kiadni.

– Újabban Hatvanban nemcsak mint zenésszel, hanem mint a rockzene motorjával is találkozhatnak veled a műfaj kedvelői...
– Mondjuk úgy inkább, hogy mint gyújtással, berúgókarral. Régi tervem, hogy lendületbe kéne hozni a műfajt, mivel az országot járva bosszantott, hogy mindenfelé tehetséges zenészekkel találkozom, akiket helyben megbecsülnek. Tudom, hogy Hatvanban és környékén is voltak és vannak értékes emberek; az ő hibájuk is, hogy érdektelenség alakult ki körülöttük, mivel alig tettek azért, hogy a közönség egyáltalán megismerhesse tehetségüket. Ezen próbálok a saját lehetőségeimmel változtatni, s ehhez megkapjuk a kellő támogatást a várostól is.

– Több hónapnyi erőfeszítés után elmondható, hogy ez sikerülhet?
– Folyamatosan kutatom a kincset, összefogom a zenészeket, s a Grassalkovich Művelődési Házban rendszeres fellépéseket szervezek számukra. Olyan formációk jönnek össze, amelyek tagjai korábban talán nem is ismerték egymást. A fiatalok megtanulhatják az idősebbektől a műfaj csínját-bínját, az idősebbek pedig „ellophatják" az ifjakra jellemző tüzet, s persze, a modernséget. Inspirálják egymást. Mostanra nap mint nap a legváltozatosabb műfajokkal – az úgynevezett könnyűzene mellett például operettel, nótával, gyermekeknek szóló műsorral is – szinte minden zenebarátot sikerült mozgósítani. De a kezdeményezés jövőre érik be igazán.

– Negyvenen felül is tart még a lelkesedésed?
– Igen, és ez így lesz mindaddig, amíg ennyi tehetséges emberrel találkozok. Rajtam nem múlik.