HEOL

Nyócker, Dankó utca és egy ház. Ez a helyszín máris történelmi szituációba helyezi a musicalt, mely persze távolról sem historizáló, sokkal inkább szociológiai mű. Cigány emberek írták, cigányokról. Méghozzá önmarcangoló önkritikával. Csemer Géza nem keres felmentést népe számára. Pontosan ismeri és meg is mutatja mindazt, ami a romák kívülállásának, tagozódni képtelenségének az okaihoz tartozik. Nincs bocsánat az erőszakra, a bűnözésre, az alkoholizmusra, a prostitúcióra. De volt és van egy helyzet, melyben a romák benne ragadtak és nem is igazán akarnak onnan elszabadulni. Identitásuk ugyanis éppen ehhez kötődik.

  Cigánybarátság. Kanta, a bokszoló és Lönci, a csöves prostituált fiú. Ötvös András és Schruff Milán Fotó: Gál Gábor

Ezt az ismeretlenül is ismerős világot álmodták a szerzők musical-színpadra, s az álmot Szegvári Menyhért szőtte tovább Egerben. A rendező kiválóan gondolkodik színpadképben, fényekben, s ez a mostani bemutatóból különösen kitűnik. Az alapot egy energikus cigány festő képei szolgáltatják, melyek már önmagukban is felülírják, idézőjelbe teszik a hajdan szebb napokat megélt, mostanra kopott vakolatú, mocskos, bűzös bérházat.

Különösen remek találmány ez, hisz a főszereplő, Zakariás – Hüse Csaba – is festő. Szegvári színpadtérben is vállalja a klasszikus musicalekkel meglévő párhuzamot, legyen az a West Side Story, a Cabaret vagy akár a Jézus Krisztus Szupersztár. Talán legszimbolikusabb képe az előadásnak, amikor a csupasz falra krétával firkált feszület elé állítja Kantát – Ötvös András –, a bokszolót.  Óhatatlanul felötlik a nézőben a reménytelenség, az áldozat és még rengeteg minden, többek közt a cigányhimnusz két sora: Nem loptunk mi, csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből.

A képi megfogalmazáshoz szervesen illeszkedik Túri Lajos ötletes, kifogástalan koreográfiája, mely illusztrál, de nem magyaráz. Elragad és felröpít és ismét bizonyítékát adja, mennyire egységesen képesek prózai színészek és táncosok mozogni a színpadon.
A játszók pedig emlékezetes alakításokkal örvendeztetnek meg. Kiemelkedik a sorból Hüse Csaba, Ötvös András és Schruff Milán, aki a meleg cigányfiú alakját szívszorítóan mutatja meg. Külön öröm, hogy Tunyogi Péter ismét milyen kiváló alakítást nyújt. Egy zenés darabnál nem elhanyagolható az ének sem. A Hüse–Szabó Emília-páros gyönyörűen szól és végre Szívós Győző is megmutathatja, milyen kincs rejtezik a torkában.

Minden együtt van tehát, hogy kiváló előadás zárja az egri évadot, a csoda mégsem történik meg. Egy hajszálnyi hiányzik. Talán éppen az aktualitás, a megoldás nélküliség, kilátástalanság az, mely megakadályozta az alkotókat abban, hogy igazán átütő és emlékezetes produkciót hozzanak létre. Vég van, de hepiend nincs.