HEOL

Az egri Bródy Sándor Könyvtárban január 19-ig látogatható „Az utazó – Kamera a szobrász kezében” címmel megnyílt kiállítás. Rostás Bea Piros egri művésszel a munka közben készült fotóiból összeállított tárlat apropóján beszélgettünk.

  Rostás Bea Piros a kiállítás megnyitóján. Fotó: Lénárt Márton

– Mikor döntöttél úgy, hogy szobrász leszel?
– Eger gyermeke vagyok. Az Angolkisasszonyok Sancta Maria Gimnáziumába jártam, ott kezdődtek a szárnypróbálgatásaim, az iskola kerámia szakkörében. Édesanyám egyedül nevelt bátyámat és engem, nagyapóm segítségével, mert édesapám korán elhunyt. Sok mindent csak úgy tudtam feldolgozni, ha gondolataimat formába önthettem, az élet anyagba kívánkozott. 15 évesen már magához láncolt a szakma, a szobrászatot választottam hivatásomnak. Első bemutatkozásom az egri színházban volt még tinilányként, ami akkora meglepetés volt az egrieknek, hogy mikor tíz év múlva visszatértem, még emlékeztek rám. Az álmom az volt, hogy köztéri kőszobraim legyenek szerte a világban. Ezt az elmúlt hat évben részben beteljesítettem, 22 köztéri szobrom van jelenleg, Kínától Litvániáig. Eger még várat magára, de mindennek eljön a maga ideje.

– Mi ad ihletet a szobraid készítésekor? Hogyan készülnek a műveid?
– A világ legjobb szakmája a szobrászat. Annyira nem romantikus, mint ahogy sokan elképzelik. Ha felkérnének itthon, Egerben, hogy faragjak szobrot, akkor azt mindenképpen köztéren szeretném készíteni, hogy lássák az emberek. Mert sokak számára ez egy misztikum, fogalmuk sincs róla, hogy hogyan készül egy szobor. Általában személyes kötődésűek, saját élményeimből születnek: állandó témám a kapcsolatok, kapcsolódások, az anyaság, férfi-nő, szellem és matéria kapcsolódása. Most éppen az ember és környezete foglalkoztat. A szobrot nem elkészíteni tart sokáig, hanem megszülni. Történik velem valami, eltelik egy hét, egy hónap, két év, mire a gondolat formát ölt. A pályázatoknál persze vannak határidők, van, hogy a megvalósításra tíz napom van. Ez nem egy leányálom. Van a kőtömb, a fejemben pedig az elképzelés. Kezembe veszem a fúrót, és hatalmas méreteket lehasítok róla, ahol nincs fúró, ott vágok, ütök, vésőkkel dolgozok. A kőben sosem tudod, hogy mi vár, a kő misztikum, meglepetés. A szimpozium első hete azzal telik, hogy szokjuk, betörjük egymást, mintha egy férfit kéne betörnöm. Szobraimban nemzetközi szimbólumrendszerrel dolgozom: rendszeresen visszatérő elem a ház, a leegyszerűsített emberalakok, építészeti élményeim, a városom, Eger. A „Viaggiatore – Az utazó” című szobrom hátán is megjelenik Eger, az Északi lakótelep, a Ladánk.

– Mivel foglalkozol mostanában?
– Egy dologgal nem tudok foglalkozni, mert kiesik a kezemből a lekváros üveg, mindig egyszerre négy-öt dolgot futtatok. Legfontosabb az M. Soós Tamással, „a pasával” való munkám: X. századi arab-szír novellákat fordít, és felkért, hogy illusztráljam a könyvét. Felnőttmesék, kalandokkal, fordulatokkal tele, erotikus jelenetekkel fűszerezve. Ez szinte élvezet, feledteti velem a munka hosszú óráit. Idén lesz egy török fesztivál Egerben, és akkorra tervezzük a megjelenést. Ugyanakkor télen van a pályázati időszak, most készülnek a makettjeim a szimpozionokra, várhatóan Ciprusra is lesz egy meghívásom. De mindig tele vagyok meglepetésekkel.

– A megnyitón említetted, hogy egyik célod a kiállítással, hogy az emberek nyissanak más kultúrák felé. Miért tartod ezt fontosnak?
– A munkám során mindig olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik más-más nemzetiségűek. Úgy gondolom, hogy tiszteletben kell tartani egymás kultúráját, és akkor képesek vagyunk egymás mellett élni. Sokszor megfordultam arab világokban: az orromban van a törökországi narancsfák illata, hallom a müezzin hangját, ahogy imára hív. Szeretném, ha az emberek nem úgy ítélnének, hogy minden arab terrorista, éppen ezért a kiállításon minden vallás, minden kultúra szerepel. Így színes a világ.