HEOL

Bakó Jenő mesteredző és szakíró emlékezéseiből idézve, Válent Gyulát Európa legszebb stílusú hátúszójának tartották. Háton 12 egyéni bajnoki címet szerzett. Volt országos csúcstartó, Európa-bajnoki ezüstérmes, indult az 1948-as olimpián. Egy múló betegség miatt korán befejezte a versenyzést, majd sikeres edzőként dolgozott előbb szülővárosában, aztán 1969-től Tatabányán.

  Válent Gyula élhet bár Tatabányán, számára Eger az első. Archív fotó: Pilisy Elemér

Válent egyéb vezetői képességeit – azt, hogy Bakó Jenő szavai szerint 1955-től, 1969-ig a Bárány-uszoda lelke és motorja volt – ezennel nem részletezve nem múlhat a feledés homályába tíz évig tartó vízilabdázása.

A II. világháborút követően az egri pólóra is új világ köszöntött. Az Egri Barátság az 1945-ös OB I-es küzdelmekben még nem, de 1946 nyarán – egyetlen vidéki csapatként – már ott volt az indulók között. A háború előtti MESE együtteséből négy játékos maradt, újként a kapus Zsemlye, továbbá Válent, Oltay és Kádas került a csapatba. A vízilabdázókat akkor még nem sürgette a támadó idő, ezért gyakran előfordultak 2–1-es, vagy 3–2-es eredmények.

A korábbi gyakorlathoz híven, elsősorban jó úszókból kerültek ki a vízilabdázók, mint Válent és Kádas is. A gyorsaság volt a fő érdemük, a fővárosi csapatok viszont előbbre jártak a labdajáték technikájában. Feltehetőleg ezt tapasztalta pályafutása során Válent Gyula is, ezért amikor tíz éves megszakítás nélküli vízilabdázás után öregfiúnak nevezte magát javasolta: a jövőben a csapat csak vízilabdázókból álljon. A szándék 1957-től folyamatosan valósult meg Egerben.

Válent Gyula 137 OB I-es meccsen szerepelt. Megélt botrányos mérkőzéseket, hiszen az egri szurkolók nem mindig tudták elviselni a játékvezetők működését. Sokszor „állt a bál” a Bárányban. Ami napjainkban lehangoló, a hajdan fáradhatatlan, magával ragadóan dinamikus Válent egészségi állapota már nem a régi. A gyengélkedő sportembert Eger város küldöttsége a nyáron meglátogatta tatabányai otthonában.