A festővászonnak használt udvar

– Verpeléten születtem 1946-ban. Az apukám szabómester volt, az anyukám varrónő, egyedüli gyermekük voltam. Kiskoromban imádtam rajzolni. Kétéves voltam, amikor valahogyan ceruza került a kezembe, és elkezdtem firkálgatni – emlékezik vissza Gizella, utalva arra, hogy festői karrierjének már gyermekkorában is volt előzménye. – A második világháború után az emberek nagy reményekkel kezdtek neki az újjáépítésnek és az életük megszervezésének. A szüleim mint fiatal házasok tervezgették a jövőjüket, de a politikai események rossz irányt vettek. A kommunista párt Rákosi vezetésével hatalomra került, így családunk társadalmi státusza megváltozott. Mivel apám vagyonos famíliából származott, osztályidegenné váltunk. A hatalom pedig ellehetetlenítette az életünket: apám munkaeszközeit elvették, a házunkba lakókat raktak. Egyetlen szobába szorultunk. Rákosi lemondása után, Nagy Imre vezetése idején kapta vissza apám az eszközeit. Nagy szegénység volt akkoriban, ám ennek ellenére a szüleim igyekeztek megadni nekem mindent, amit csak tudtak.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] A képzőművésznek nehéz időkben is igyekeztek mindent megadni a szülei gyermekkorában FOTÓ: BERÁN DÁNIEL
[/caption]

A kis Gizellának összességében jól telt a gyermekkora: nagyon szerették a szülei, negatív dolgoktól óvták őt. Mivel a szülők szabni-varrni tudó emberek voltak, a kislány ruháit ők készítették. Ezek merőben eltértek a többi gyerek által akkoriban viselt holmiktól, ezért gyakran csúfolták Gizellát.
– Akkoriban tényleg nagyon sokat rajzoltam. Örültem a nagy záporoknak, mert a lefolyó víztől simává varázsolt udvart hatalmas rajzolófelületnek láttam, és koronatövissel telis tele rajzoltam – meséli.

Gizellát érdekelték a könyvek is, ezért még iskola előtt megtanult olvasni. Szeretett óvodába, iskolába járni. Bár mivel nem szerette az óvodai kosztot és az ebéd utáni pihenőidőt, minden nap haza szökött. Az egyik óvónő náluk lakott albérletben, így némiképp elnézték neki a déli kitérőt...
– Nagyon szoros volt a kapcsolatom a szüleimmel, különösen az édesapámmal, aki rengeteget mesélt nekem – eleveníti fel azokat az időket. – Anyukám árva gyerek volt. Mostohája volt, aki nagyon rosszul bánt vele. Érthető, hogy nem igazán tudta édesanyám, hogyan kell bánnia egy gyermekkel... Túlságosan féltett, de nem babusgatott. Zárkózott voltam, elfoglaltam magam a rajzolással, olvasással. Persze az utcabeli gyerekekkel is sokat játszottam. Bigéztünk, Adj, király, katonát!-ot, Komámasszony, hol az olló-t játszottunk, labdáztunk, bújócskáztunk. Az iskolában mintagyerek voltam, de otthon ki-kinyitottam a számat. Emlékszem, volt, hogy visszafeleseltem anyukámnak a kertben, majd vidáman azt kiabáltam neki: „Kapj el, ha tudsz!”. Ő erre megfogott egy paradicsomot, és telibe talált vele. Meglepődtem, de aztán anyu és én is hangosan elnevettük magunkat.

Édesapámmal is volt hasonló esetem: a boltba indultam vásárolni, amikor apám – akinek a fogai között épp egy gombostű volt – utánam szólt: „Vegyél csitromot is!” Visszaszóltam, „Jó, veszek csitromot is!” Elöntötte a méreg a pimasz válasz miatt. Felkapta a léniát, elkezdtünk kergetőzni körbe-körbe a lakásban, míg egy küszöbön hasra nem estem, de nem bántott. Jót nevettünk.
Gizella a szüleivel nyaranta sokat járt a fővárosba is, több helyre elvitték: állatkertbe, cirkuszba, bábszínházba, színházba...

Gizella és a férje szerelme több szempontból is festői volt...

Gizella az egri főiskolán rajztanári diplomát szerzett, bár vallásos életvitele miatt nem taníthatott. Divattervező szeretett volna lenni, de mivel „egyéb” származásúként kellett feltüntetni a jelentkezési lapon az osztály-hovatartozását, nem kerülhetett be az Iparművészeti Főiskolára. Az élet pozitív véletlenben is részesítette: a főiskolán ismerte meg férjét, Kishonthy Jenő egri festőművészt, főiskolai tanárt, aki még a középiskolás Gizellát tanította rajzolni, hogy ő aztán felvételt nyerhessen az oktatási intézménybe. Egy évig rajzolás és festés órákat vett tőle. Később egymásba szerettek, s összeházasodtak.