Leégett a házuk, nem lesz könnyű, de újjáépítik

Néhány hete volt csupán, hogy a felnémeti Mező családnak mindene, amit hosszú évek munkájával megteremtettek, odaveszett a tűzben. Hatalmas lélekjelenlétüknek köszönhetően a család: Henrik, Andrea és a gyerekek, Lili és Matyi megmenekültek, de életükben ez a tragédia már visszafordíthatatlanná vált. Ám az élet nem állt meg, nem lehetett egy percig sem merengeniük, hogy merre tovább, mert az emberek jöttek, segítettek és a romokból új házat kezdtek építeni.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Andrea és Henrik minden segítségért nagyon hálás, keményen dolgoznak, hogy nyárra visszaköltözhessenek házukba fotó: Berán Dániel
[/caption]

Már a cserepek is a helyükre kerültek azon a napon, amikor látogatást tettünk a családnál, a segítőkész testvérrel, Mező Norberttel. Messziről még nem láthattuk, mi fogad minket az egyébként mesés területen található háznál. Az út mentén egyszer csak felbukkant a „bűnös”, Norbert rámutatott: „nézzétek, ott a kazán”. Elmesélte, úgy hiszik, kipattanhatott az addig a családi fészek melegét adó kazánból a parázs, minek következtében minden odaveszett. Andreával, az édesanyával találkoztunk először, aki felkísért minket s beinvitált a házba.

A falakon még mindig ott a tűz nyoma, de jól látszik, mindezek előtt egy csodaszép, világos, tágas, takaros ház volt az övék. Mutatták a nagylány szobáját, az életben maradt állatokat, akik sokat jelentenek Andreának, aki egyébként is a négylábúakkal: kutyákkal, lovakkal dolgozik, szívvel-lélekkel segít az embereken, ahogy férje, Henrik is. Aki jelen volt, mindenki dolgozott, a munka nem állhatott meg, nagy tervek vannak.

– Mindig a házat alakítgattuk, már lassan tíz éve lakunk itt az erdő szélén. A gyerekek itt rohangálhatnak, van nekik fa játszótér, állatok között nőhetnek föl. Zöldséget, gyümölcsöt termesztünk, vannak csirkéink, kacsáink – avatott be Andrea abba, miért is nagyon fontos számukra ez a ház. Félve kérdeztem arról, mire emlékszik arról a napról, amikor a tragédia történt.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] A 30. Imola-Hírlap-kupán Fodor Beáta hirdetésvezető adta át a családfőnek adományunkat Fotó: Lénárt Márton
[/caption]

– Felmentünk az emeletre, ahogy minden este, mesét olvastunk. Már tíz óra volt, ezért kicsit mérges is voltam, hogy még nem alszanak a gyerekek. Később arra ébredtem, hogy a férjem kiabál, ekkor már én is éreztem a füstöt, szólítgattam a gyerekeket, hogy keljenek gyorsan, de nagyon nehezen akartak felébredni. Sötét volt, nagy füst, nehezen indultak. Mikor lejöttek, a nappaliból nehezen mentek tovább, hisz pizsamában voltak – emlékezett vissza, majd hozzátette: később aztán Lili volt az, aki kisöccsével együtt elindult a szomszédba segítséget kérni.

– Próbáltam segíteni a férjemnek oltani a tüzet, de mondta, hogy ezt mi már nem tudjuk eloltani. Hívtam a tűzoltókat, akik nehezen értették meg a címet, hiszen ez itt külterület. Szaladtam vissza, a ruhákat, amit még elértem összekapkodtam. A papagájokat és a pici kutyát is kihoztam. Hozzám ki kellett hívni a mentőt, mert enyhe füstmérgezést kaptam, eleinte nem igazán tudtam beszélni – mesélte a történteket Andrea.
A legszörnyűbb a másnap volt számukra, amikor vissza kellett térniük a házhoz – csak a kormos falak álltak.

– Átsegített minket, hogy nagyon sok ember jött, hívtak, hogy mit segíthetnek: rokonok, munkatársak, ismerősök. A nagylányommal arról beszélgettem, nem kell sajnálnunk semmit, inkább örüljünk, hogy kijöttünk és jól vagyunk. A kisfiam másnap azzal kezdte, hogy megkért, szedjem össze a játékait, amik hiányoznak neki. Egy zsebre való játék maradt meg, de aztán annyi játékot kapott ő is, hogy most már azokkal foglalkozik – lassan elmosolyodott az édesanya, de azért megjegyezte, tudja, a gyermekei, ahogy ők sem tudják feledni, ami történt.
Henrik elmondta, nem kérdéses, hogy a kazánház külön, vagy egybe lesz-e ezentúl a lakással.

– Még egyszer nem akarom ezt eljátszani – jegyezte meg. A céljaik nem annyira távlatiak, a nyáron már szeretnének visszaköltözni. – El sem kezdtük volna – mondta Henrik, mikor arról kérdezem, mit jelentett számukra a sok segítség.

– Sajnálom az ácsot, mert már harmadjára cseréli ezt a tetőt – lepett meg Henrik, elárulta: épp a nyáron újították a tetőt. Szóba került a Hírlap Kupa bevételéből kapott segítség is, amiért szintén nagyon hálás, ahogy minden segítségért a Mező család. Ismeretlen ismerős emberek döntöttek úgy, felkerekednek, hogy két kezük munkájával segítettek.

– A házat az unokanővérem tervezte, most is ő rajzolgatja, hogy hogyan alakítsuk át – megköszöntem, hogy beavatott, majd Henrik újra és újra viszonozta s hozzátette, mennyire hálás. Pedig nincsen miért, ez a legkevesebb, amit értük tehettünk.