HEOL

Miután az elmúlt esztendő utolsó negyedére a Jobbik a teljes választókorú népességen belül nem csupán utólérte a második helyen szereplő Magyar Szocialista Pártot, de a fiatalok körében meg is előzte azt (a 37 év alattiak közel harmada szavazna a magát radikális politikai erőként meghatározó Vona-csapatra), így egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy 2011 nyertese a Jobbik volt – nagyjából így foglalhatók össze azon közvélemény-kutatás eredményei, amelyben a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet szakemberei a 18 esztendősnél idősebb magyar lakosság pártpreferenciáját vizsgálták. A megállapításokat némileg részletesebben szemügyre véve kiderül, hogy a tavalyi felmérések voltaképp visszaigazolták a kutatók sejtéseit, hiszen  egyértelművé vált: a kormányzó Fidesz–KDNP elveszítette szimpatizánsai mintegy harmadát, támogatottsága a pártválasztók körében egy esztendő alatt 60-ról 42 százalékra csökkent. A választási vereséget egészen a mai napig emésztgető szocialistáknak nem kis nehézségek árán sikerült ugyan megőrizniük a „második legnépszerűbb politika erő” címet, de a Jobbik ott liheg a nyakukban, amíg ugyanis az MSZP a biztos pártválasztók közül 21 százalékot tudhat maga mögött, a Jobbikot preferálók aránya meghaladja a 20 százalékot. Ami már most a 37 év alatti választókat illeti, körükben a trendek rendkívül hasonlóak: a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt támogatottsága 40 százalékra csökkent, míg a szocialisták és a Lehet Más a Politika esetében ez a mutató 14, illetve nem egészen 10 százalékos. A Jobbik 18-37 év közötti szimpatizánsainak a tábora ugyanakkor eléri a 30 százalékot, ami Vonáéknak a jövőre, különösen a 2014-es választásokra vonatkozóan nyilván komoly bizakodásra ad okot.

Ám ami a Jobbik vezetői számára öröm, nem feltétlenül az Magyarország számára, hacsak nem vagyunk boldogok attól, hogy az ifjabb generációk tagjai – legyen szó faji, etnikai, nemi, vallási vagy bármilyen egyéb alapú diszkriminációról – nem csupán a szélsőséges, vállalhatatlan nézetek iránt éreznek roppant erős vonzalmat, de akik között az átlagosnál lényegesen  nagyobb számban találhatunk euroszkeptikusokat, és akik (lásd egyebek mellett Vona Gábor pártelnök „nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzetiszocialisták, de demokraták se vagyunk”-féle beszédét) nem feltétlenül tartják védendő értéknek a demokratikus berendezkedést. Hogy aztán a fiatalabbak körében miért is ilyen magas a Jobbik által hirdetett eszmék támogatottsága, az egy terjedelmes elemzés témája lehetne (nyilvánvalóan egy seregnyi dolognak komoly szerepe van ebben, a fiatalabb korosztályokra általában jellemző lázadó magatartástól kezdve, a mostanáig kormányzó pártok finoman fogalmazva is harmatos teljesítményén át, egészen az ifjakat is mind jobban érintő egzisztenciális bizonytalanságig), ám a dilemma számomra sokkal inkább az, vajon azok a választók, akik huszon- és harmincévesen a Vona-tábort gyarapították, később is kitartanak-e Jobbik mellett, vagy egyéb párokhoz csatlakoznak. Más megközelítésben a kérdés az: vajon a Jobbik és a fiatalok viszonyára is érvényes-e az a bölcsesség, amelyet a liberalizmus-konzervativizmus relációban szoktak emlegetni, és amely – „némileg” átalakítva – úgy szól, „aki fiatalon nem radikális, annak nincs szíve, aki idősebb korában is az, annak nincs esze”. Na, egyszóval szerintem Vonáék korántsem érezhetik nyeregben magukat. És ez még akkor is igaz, ha a problémáik manapság talán kisebbek, mint a többi ellenzéki pártnak.