HEOL

Hogy az „összefogás az államadósság csökkentéséért” gondolat jegyében  megrendezett „szuperkoncert” – amint arról némely internetes portálokon olvasni lehetett – tényleg nagyon jól hozott-e a konyhára bizonyos gyanús előéletű menedzsereknek, azt rendkívül nehezen tudnám eldönteni, annyi azonban bizonyos, hogy maga az esemény az utóbbi évek legnagyobb és leglátványosabb bukására sikeredett. Azzal persze, valamennyien teljesen tisztában voltunk, hogy ha össze is jött volna a szervezők által várt-remélt 10 ezer ember, az sem jelentett volna igazán sokat az ez idő tájt immáron 21 ezer milliárd forint környékén mozgó államadósság szempontjából, így azonban, hogy a hatalmas Papp László Sportarénában mindössze néhány száz – egyesek szerint néhány tucat – ember lézengett, nem az a kérdés,  sikerül-e akár egyetlen forintot is átutalni az államadósság-csökkentő alap számlájára (megjegyzem, magam – amint azt megírtam – egyáltalán nem vagyok elragadtatva az alap létrehozásától), hanem hogy a nyilvánvalóan ráfizetéses koncert esetleg nem növelte-e a tovább államadósságot, lévén az egy hónapja megrendezett Békemenet Magyarországért megzenésített változata az államnak bizony (ingyen átadott sportaréna, stb.) kiadásokat jelentett. És noha az iszonyatosan kínos kudarc után mindenki magyarázni igyekszik a bizonyítványát – akadnak, akik a szervezőket okolják, azok a kétségkívül csapnivaló propagandára mutogatnak, a fellépő művészek az esemény politikamentességét hangsúlyozzák (ami egyébként ugyanolyan nagy hazugság, mintha valaki az imént említett békemenetet nyilvánítaná politikamentesnek) –, jómagam úgy gondolom, ennek a történetnek azért mélyebb tanulságai is vannak.

Mert bár a hatalmas tömeget megmozgató békemenet és az üresen kongó sportarénában megrendezett koncert lényegében ugyanarról a tőről fakad (hiszen mindkettő a kabinet által megfogalmazott célok, ilyenformán pedig – kimondva-kimondatlanul – az Orbán-kormány támogatását szolgálta), a két esemény ezer és egy ponton különbözött, amely eltérések mindjárt az egyik sikerét, illetve a másik kudarcát is magyarázzák. És itt nem csupán, sőt, nem elsősorban arra utalok, hogy míg a semmiféle komolyabb anyagi áldozatot sem követelő békemeneten döntően az idősebb generáció tagjai vettek részt – a vidéki településekről külön buszokkal Budapestre szállított nyugdíjasok sokasága egy jó kis hétvégi, ingyenes kirándulásnak fogta fel a dolgot –, addig a fiatalabbakat megcélzó „összefogásbuli” zsebbe nyúlós akció volt (még ha a két darab ezres nem is jelentős kiadás), mint inkább arra, hogy a békemenet és a „szuperkoncert” céljaival közel sem azonos mértékben lehetett azonosulni. Elég könnyen belátható ugyanis, hogy míg a kormánypropaganda és a békemenetet szervező média által szajkózott jelszavakkal viszonylag egyszerű tömegeket az utcára vinni (elvégre ki ne mozdulna, ha egyszer veszélyben a hon, ha a minden aljasságra kapható nyugat gyarmatot akar csinálni kis hazánkból), addig a rendszerváltás óta „garázdálkodó” kormányok elhibázott és felelőtlen gazdaságpolitikájának „köszönhető” giga államadósság csökkentése nem feltétlenül hozza lázba az embereket. Megjegyzem, a kutyát nem érdeklő koncertek szervezése és a nyílt színi kalapozás egyéb módozatai helyett igazán ideje lenne már az államadósság-csökkentés kevésbé unortodox formáin is elgondolkodni. Jó, jó, én is tudom, hogy a gazdaság gatyába rázása, az óriási összegeket elnyelő nagy ellátórendszerek reformja „kissé” idő- és munkaigényesebb, de talán ezekkel is érdemes lenne megpróbálkozni.