HEOL

Hogy sok vagy kevés az a negyvenezer szignó, ami ahhoz hiányzott, hogy a Lehet Más a Politika által gründolt népszavazást a magyar parlamentnek kötelező legyen kiírni, nem is olyan könnyű megmondani (időnként – mint esetünkben is – elképesztően sok tud lenni), az azonban bizonyos, hogy a nagy reményekkel induló ökopártnak a törvény által megszabott 200 ezer aláírást nem sikerült összeszedni. És bár az LMP kudarcán gúnyolódó Kósa Lajos szavait lehet félvállról venni (a Fidesz ügyvezető alelnöke szerint az LMP akciója „nem kicsit bukott meg, hanem rettenetesen”, hiszen még ezt a viszonylag alacsonyra helyezett lécet sem voltak képesek megugrani), a rideg és szomorú igazság az, hogy a referendum kötelező elrendeléséhez szükséges kétszezer aláírást nemhogy a kiválóan szervezett és aktivisták tömegeit mozgósítani képes kormányzó pártnak, de még a meglehetősen régen abszolút formán kívül „futballozó” szocialistáknak is gyerekjáték lett volna összegyűjteni. És noha a Vágó Gábor honatya által irányított csapat sikertelenségét számos tényezőre lehet visszavezetni (a nem megfelelően végiggondolt célokról, illetve a finoman szólva is érdektelen kérdésekről a Népszavazás vagy blamázs? című bejegyzésemben már írtam), jómagam azt gondolom, a legfőbb okot az LMP értelmetlen és teljességgel elhibázott szövetségi politikájában kell keresni. Amiért is a felelősség egyes egyedül Schiffert Andrást és társait terheli, akik most tapasztalhatták meg először – de ha nem hagynak fel a bohóckodással, nagyon nagy valószínűséggel nem utoljára –, mennyire súlyos következményekkel járó tévedés a többi ellenzéki erő által nem egyszer felajánlott együttműködést jól hangzó, ám semmivel sem igazolható teóriákra hivatkozva elutasítani.

Mert ha azt – természetesen – meg is értem, hogy a parlamentben helyet foglaló pártok közül a legkésőbb a hazai politikai porondra lépő Lehet Más a Politika azzal akart és akar híveket szerezni, hogy az összes lehetséges alkalommal megkísérel a potenciális vetélytársaktól rendkívül markánsan elhatárolódni, az már közel sem ennyire világos, hogy a párt meghatározó politikusainak (és itt különösen Schiffer Andrásra utalok, jóllehet az őt az LMP országgyűlési frakciójának élén váltó Jávor Benedek láthatóan tovább viszi az eddigi vonalat) miért kell a szemmel láthatóan sehová sem vezető „kétfrontos harchoz” ragaszkodni. Főleg, mert ha elvben működőképesnek is tűnik az az elképzelés, hogy szavazókat nemcsak a szocialistákból vagy a Demokratikus Koalícióból, hanem a Fideszből kiábrándulók közül is lehet szerezni, az eddigi történések leginkább azt bizonyítják (gondolok itt a II. kerületi időközi képviselő-választás második fordulójában a visszalépéssel kapcsolatos ígéretét megszegő Karácsony Gergely jókora bukására avagy a mostani népszavazási aláírásgyűjtési akció iszonyúan kínos kudarcára), hogy az egyedül szerencsétlenkedő LMP-nek nincs esélye semmi. Amely tényt nem elsősorban az elbukott referendum, mint inkább 2014 fényében kell, illetve érdemes figyelembe venni, lévén a választójogi törvény elmúlt évi módosításának „köszönhetően” a jelenlegi kormánypártot egy nagyon széles összefogás nélkül majdhogynem lehetetlen lesz legyőzni. A dolgot elnézve azonban úgy látom, az LMP-nek esze ágában sincs sem az időközi választás, sem pedig a zátonyra futott népszavazás tanulságait levonni..., sőt, igyekszik a félig üres poharat félig telinek láttatni. Amit sokkal inkább kell dilettantizmusnak, semmint optimizmusnak értékelni.