HEOL

Hogy eddig a pillanatig hány aláírást is sikerült összegyűjtenie a Lehet Más a Politikának a népszavazás kiírásához szükséges kétszázezerből, azt a jó Istenen kívül szerintem az ég világon senki nem tudná megmondani, nem kétséges azonban, hogy időarányosan meglehetősen rosszul a párt, lévén az aktivisták március elejétől az elmúlt hét végéig csupán 88 ezer szignót voltak képesek összeszedni, ami azt jelenti, hogy az április 2-ig hátralévő  néhány napban a referendum sorsát a szívükön viselőknek enyhén szólva is bele kell húzni. És bár a kampány rajtjakor az LMP vezetői azt mondták, minimum 330 ezer aláírással szeretnének az általuk megfogalmazott négy kérdésnek zöld utat biztosítani – amint az ismeretes, Schiffer és társai azt tudakolnák az emberektől, egyetértenek-e azzal, hogy a tankötelezettség korhatára továbbra is 18 esztendő legyen, hogy a jelenlegi 90 napról újra 260 napra emelkedjen az álláskeresési járadék folyósításának időtartama, hogy ne lehessen-e 100 napnál hosszabb próbaidőt kikötni, továbbá, hogy a szabadság kétharmadát a munkavállalók kérésének megfelelően kelljen kiadni –, az eddigi történéseket elnézve rendkívül erős a gyanúm, hogy az ökopárt a megcélzottnál sokkal kevesebb szignóval lesz kénytelen beérni. Hogy aztán az a 17 ezer gyűjtőív, ami még kinn van a szimpatizánsoknál, valóban hatalmasat fordít-e majd a dolgokon, nem nagyon tudom – Vágó Gábor kampányfőnök mindenesetre elég optimista, hiszen úgy számol, ha valamennyi ívről darabonként csupán 5-5 aláírás bejön, már nyert ügyük van –, ám magam az egész népszavazási akciót nemcsak kockázatosnak, de bizonyos fokig elhibázottnak is gondolom.

Kockázatosnak azért, mert ha nem jön összes a kétszázezer aláírás (vagy ha össze is jön, ám magát a referendumot totális érdektelenség övezi), az nemcsak az LMP erőtlenségét, mozgósítási képességének a korlátos voltát bizonyítja, de nagy valószínűséggel a párt tagjait, aktivistáit és potenciális szavazóit is elkedvetleníti – ami önmagában nem lenne baj, ám negatívan befolyásol(hat)ja az LMP 2014-es választási esélyeit –, elhibázottnak pedig elsősorban amiatt, mert meggyőződésem, hogy sem az állampolgároknak feltett kérdések, sem a népszavazási akció célja nem lett igazán alaposan végiggondolva. Őszintén szólva magam már azt is komoly gondnak látom, hogy a kérdéseket – leszámítva persze, a tankötelezettségre vonatkozót – a választók jelentős része nem könnyen képes értelmezni, ennél azonban jóval nagyobb probléma, hogy azok egyike sem olyan, ami az embereket a szavazóurnához viszi. A magyar ugyanis elsősorban akor mozdul – lásd például a 2008-as referendum esetét –, ha a zsebéből akár csak egyetlen  forintot is ki akarnak húzni. No, és ha már a négy évvel ezelőtti „szociális népszavazás” került szóba... Jóllehet az LMP egy pillanatig sem igyekezett titkolni, hogy a referendumot – akárcsak a Fidesz a Gyurcsányék idején – az Orbán-kormány eddigi teljesítményének az értékelésévé szeretné tenni (vagy amint azt Elek István, az LMP politika tanácsadój megfogalmazta, a népszavazás „arra teremt lehetőséget, hogy a közviszonyok alakulásával végletesen elégedetlen társadalom megálljt mondhasson a fékevesztett hatalomak”), magam úgy látom, ezt a célt a választókban a legcsekélyebb mértékben sem sikerült tudatosítani. Bárhogy is van azonban, azt hiszem, nem árt, ha az LMP már most elkezd a kampány sikeréért fohászkodni. És nem csupán azért, mert évekbe is beletelhet, mire a pártban az esetleges  kudarcot feldolgozzák, hanem mert nincs annál röhejesebb, amikor valaki súlyos tízmilliókat fizet azért, hogy jól tökön rúgják.